A Place
Pigalle-ról a párizsiaknak is, de a Párizsban járó turistáknak méginkább, a
mulatók, a peep-show-k és a szexüzletek képei ugranak be, és akik itt járnak,
azok többnyire nem a hanglemezek miatt jönnek erre a környékre.
Október
9-éig azonban, most kivételesen a lemezgyűjtőknek vagy akárcsak a vizuális, képzőművészeti
irányzatokat nyomonkövetőknek is érdemes felkeresniük a Blanche metrómegálló közelében
található Erotikus Múzeumot, ugyanis «Erotika a lemezborítón» címmel, ritka kiállítást
tekinthetnek itt meg.
Matthieu
Flory, a kiállítás rendezője 120 olyan lemezborítót állított ki a múzeum két
emeletén, amelyeken a lemezkiadók vitathatatlanul az erotika, a szex
figyelemfelhívó hatását használták fel termékeik népszerűsítésére és eladására.
Bár kétségkívül létezik erotikus zene, a látogató rövid időn belül meggyőződhet
arról, hogy a kiállított lemezek többségénél a lemezborító és a belsejében található
hanglemez zenéje között az összefüggés igencsak eseti. Az 50-es évek divatos csa-csa-csa
és mambo táncait, vagy a mexikói mariacchi-zenét tartalmazó lemezek borítóin
szereplő dekoltált hölgyek és neccharisnyás combok sokkal inkább – az akkor talán
még szóban nem is létező marketing-fogásnak nevezett – lemezeladás célját szolgálták,
mintsem a tasakokban lévő korongok zenéjéről nyújtottak tájékoztatást, a
valószínűleg felcsigázott érdeklődésű férfivásárlóknak. A kiállítás szerkezete
részben a zenei stílusokhoz csoportosítja a borítókat (hastánc-zene, kabaré,
jazz, rock, heavy-metal, disco, soul-funky, rap), részben pedig az erotikus
művészet ágaihoz kapcsolódóan ad illusztrációt.
A
fetisizmushoz köthető harisnyatartók és fehérneműk világát Offenbach kán-kán
lemezein vagy a Roxy Music borítókon láthatjuk, viszont a láncokat és bőr-ruhákat
– a szado-mazochizmus tipikus kellékeit – a korai rock and roll vagy méginkább
a heavy metal irányzat használta szívesebben. A funky és soul lemezekhez közelebb
állt a festett vagy állatbőrőkbe bújtatott női test bemutatása, melyek legszínvonalasabb
példáit az Ohio Players kiállított albumai prezentálják. De találkozhatunk a
60-as évek végén népszerű «androgyn» borítókkal – David Bowie, Marc
Bolan – és a főként amerikai lemezeken felbukkanó Pin-Up irányzattal is
(Marilyn Monroe). Ismert fotóművészek alkotásai is jelen vannak, hiszen a
Scorpion-együttes lemezeit többnyire Helmut Newton fotóival hozták forgalomba,
Marylin Monroe képét Richard Avedon készítette, és David Hamilton vagy a magyar
fotós-filmes, Kovács László felvétele is felbukkan az egyik lemezborítón.
Meglepő,
hogy a bemutatott lemezek között viszonylag kevés az angliai kiadású. Mintha az
angol zene világméretű hódítása ellenére is érvényes maradt volna a «Csak semmi
szex, angolok vagyunk» mottó. A bemutatott francia lemezek többsége Serge
Gainsbourg nevével hozható összefüggésbe, aki nemcsak a «Je t’aime, moi non
plus» című dala és lemezborítója miatt is egyik főszereplője a kiállításnak, hanem
amiatt is, hogy olyan világhírű színésznőknek volt erotikus Pygmalionja, mint
Brigitte Bardot, Catherine Deneuve, Jane Birkin vagy Isabelle Adjani.
Lényegesen
nehezebb azonban felfedezni némely német lemezborító esetében ezt a finom
szexualitást, mivel a bőrnadrágban, a tollas vadászkalapban és habzó söröskorsók
társaságában pompázó meztelenség sokkal inkább nevetséges, mintsem izgalmas.
Ha
tehát valaki mostanában a párizsi Pigalle felé veszi az irányt, érdekes és
ritka kiállítást tekinthet meg az Erotika Müzeumban. Ha azonban kiskorú
gyermekével járna arra, tudnia kell, hogy a múzeum többi termében nem a zenéhez
társuló könnyű fajsúlyú erotikát, hanem vaskos, szókimondó tárgyakat és
illusztrációkat láthat az erotikus világ köréből.
Musée
de l’Erotisme
Eros-Vinyls
72,
boulevard de Clichy,
nyitva minden
nap 10 órától éjjel 2 óráig.