Az 1940-es évek elejéig a hanglemezek egy egyszerű, közepén kivágott
papírborítékban jelentek meg, hogy ezen az ablakon keresztül leolvasható
legyen a rajtuk hallható zenedarab. Az 1937-ben feltalált 33-as
fordulatszámú mikrobarázdás lemez megjelenése tette lehetővé, sőt
szükségszerűvé, hogy a hosszabb idejű felvételek adatait, az előadók és a
zeneszerző nevét egy nagyobb felületen közöljék.
A hang- és a stúdiótechnika révén nemcsak zenei, hanem színházi, prózai, sőt hangeffektusokat tartalmazó lemezek is egyre nagyobb példányszámban kerültek a piacra. Meglepő azonban, hogy a képző- és fotóművészek egészen az ötvenes évek végéig nem gondoltak arra, hogy a lemezborító 30×30 centiméteres felülete kiváló lehetőség arra, hogy alkotásaikat azon szerepeltessék. A kezdeti időkben a képzőművészek inkább csak a saját hanganyagaikat tartalmazó lemezek borítóit tervezték – így a párizsi Maison Rouge-ban most megnyílt Képzőművészek lemezei és lemezborítói című kiállításán ezt az időszakot Salvador Dali, Léger, Hans Arp, Tapies, Sarkis, Jean Dubuffet és Poliakoff lemezei és lemezborítói reprezentálják. Yves Klein 1959-es, sorbonne-i előadásának lemeze természetesen csupa kék. És miután Kurt Schwitters, 1925-ben megjelenő Merz című folyóiratához már csatolták a szerző Sonata in Urluten című, tisztán hangeffektusokra felépített költeményét, az 50-es évek írói sem tétováztak sokáig, hogy írásaikat és felolvasásaikat (a későbbiekben még performanszaikat is!) hanglemez formájában is megjelentessék. A prózai lemezműfajt egyedülálló bőségben képviselik a kiállításon a Kerouac, Cocteau, Burroughs, Ginsberg és Beuys nevével fémjelzett lemezek és tasakok. Ezeket az általában korlátozott példányszámban megjelenő lemezeket és a hozzátartozó exkluzív borítókat, a világ különböző részein lévő kis képzőművészeti atelier-k készítették, például az amerikai Giono Poetry System (gyakran Les Levine és Keith Haring alkotásaival), a svéd Text-Sound Composition, a párizsi Revue Ou, a milanói 3 vi Tre, vagy a német Voicepondence. Ez utóbbi egyik kiadványán például a magyar Attalai Gábor munkáját láthatjuk a kiállításon. Ugyancsak ritka az a jugoszláv kiadású lemez is, mely Szombathy Bálint borítórajzával Phonopoetika címen jelent meg, és Ladik Katalin verseit, prózáját tartalmazza.
Persze a hanglemezek legnagyobb részét azért mégiscsak a zenét tartalmazó kiadványok teszik ki! Miután a ”60-as évek elején induló pop-irányzat sikere hamarosan világméretűvé vált, a kiadók, de a művészek is gyorsan felismerték, hogy alkotásaik így a korábbihoz képest felmérhetetlenül szélesebb befogadó réteghez juthatnak el, soha nem remélt példányszámokban. Andy Warhol is több lemezborítójával szerepel a kiállításon, hiszen ki ne ismerné a Rolling Stones macho-imázsához kiválóan illeszkedő 1971-es megjelenésű, cipzáras Sticky Fingers borítóját, vagy a szintén ebben az évben kiadott, fallikus szimbólumként megjelenített banánt a Velvet Underground fedőlapján. A kiállítás nyolcszáz darabja – egyébként az angol születésű Guy Schraenen magángyűjteménye – szinte teljes egészében lefedi a képzőművészet 1950-től 2000-ig terjedő korszakait, így a COBRA-csoporttól kezdve a lettrizmus, a concept art, az új realizmus, a fluxus, a pop vagy akár a mail-art köréből is bőségesen láthatunk alkotásokat. Rauschenberg, Basquiat, Haring, Gerhardt Richter, Alechinsky, Arnulf Rainer, Damien Hirscht, Sol Lewitt, Naim June Paik, Herman Nitsch és A.R.Penck művén kívül még számos kortárs művész neve tűnik fel. Külön említést érdemel a kortárs művészet egyik legkiemelkedőbb egyéniségének, a nemcsak akusztikai, de esztétikai területen is egyedülálló Laurie Andersonnak a bemutatása, ő ugyanis 16 kiállított alkotásával a legjobban reprezentált kortárs művész. És hogy a már említetteken kívül még néhány magyar vonatkozású látnivalóra is felhívjuk a figyelmet, említsük meg a MADI-csoportba tartozó Kosice Gyula borítórajzát, Latinovits Zoltán Kassák-lemezét és Hobo 1987-ben megjelent Ginsberg-albumát.
Elérhetett volna-e egy képzőművész olyan ismertséget a lemezborítón alkalmazott alkotás nélkül, mint mondjuk a párban dolgozó Peter Blake és Jann Haworth, akiknek 1967-es közös fotómontázsát, a Beatles Sgt Peppers című lemezének borítóját, a mai napig mintegy 60 millió példányban nyomtatták ki, és amit a becslések szerint egymilliárd ember ismer?
Maison Rouge, Párizs
2010. február 19 – 2010. május 16.