Lassan már megszokottá válik az egyik legjobban menedzselt párizsi
magánmúzeum, a Pinacotheque de Paris esetében, hogy kiállításaikon nagy
anyagi ráfordítással és még nagyobb gondossággal, világszerte elismert
alkotók ritkább, főként magángyűjteményekben lévő képeiből rendeznek
jelentős időszaki kiállítást. Ezt tanúsítja a február 19-én megnyílt
Edvard Munch képeit bemutató tárlat is. Munch világhírű festményét, a
Sikolyt, szinte mindenki ismeri, de kevesen tudnák sok más képét
felidézni. A mostani kiállításnak sem véletlenül az a címe, hogy Edvard
Munch, avagy az „ellen-Sikoly”: az ikonikus főmű ugyan hiányzik, de
helyette a norvég festő 111 alkotása látható!
Az 1863-ban született festő nemcsak genetikai adottságaiban, de életkörülményeiben is magán viselte a skandináv világban gyakran fellelhető súlyosan sérült, depressziós és beteges személyiségjegyeket. Pap nagyapja, vallási tébolyban szenvedő, katonaorvosként dolgozó apja, a felmenők és a testvérek között többször is előforduló elmebetegség mellett, a tbc-ben korán elhaló édesanyja és két testvére már gyerekkorában állandó halálközelségbe kényszerítette és védtelenné, kiszolgáltatottá tette a sokat betegeskedő gyermeket. Festőművészi vágyait apja mindenáron meg akarta akadályozni, így Munch gátlásokkal, víziókkal terhelt gyermek- és ifjúkorára a magányosság nyomta rá a bélyegét. Amihez később az alkohol is társult. Kezdetben naturalista módon festett, és csak az 1880-as évek végén, Manet hatása alatt készült impresszionista stílusú képein fedezhetjük fel a fényt és az öröm egy-egy pillanatát. Munch azonban párizsi tanulmányai során viszonylag korán ráébredt arra, hogy ezek a képek – bár magas szintű technikai tudást igényelnek – nem azt rögzítik, amiket ő festészetében megmutatni szeretne. „Elég volt a szobabelsőkből, az olvasó férfiakból és a kötögető asszonyokból, élő embereket kell festeni: lélegző, érző, szerető és szenvedő embereket.”
1892-es, első berlini önálló kiállítása hamar botrányba fulladt, képeit elnagyoltnak, be nem fejezettnek, riasztónak bélyegezte a kritika. De furcsa módon Munch ettől kezdve még bátrabban kísérletezett és sokszor morbid és riasztó témaválasztásaihoz újfajta, minden eddiginél vadabb és újszerűbb technikai, színkezelési arzenált is társított. (Halott a betegszobában, A beteg lány, A vámpír.) Ugyancsak ebben az időben kezdett el metszeteket, nyomatokat készíteni, melyek témái a kor irányzatának, a szimbolizmusnak a hatását tanúsították, ugyanakkor azonban technikájukban már sokkal közelebb álltak a majd csak néhány évvel később ismertté váló expresszionizmushoz (Asszonyok csontvázzal, A hárpia, A csók). A formákat és a részleteket egyre jobban redukálta, úgy tartotta, hogy a képet csak addig kell festeni, amíg az alkotó által visszaadni kívánt érzés megjelenik rajta, ezután már minden további munka felesleges.
Munch 1893-ban egy nagyívű, 22 képből álló sorozatba kezdett, melynek később ezt a címet adta: Életdarabok, azaz Vers az életről, halálról, szerelemről. A metszetek eredetileg könyvillusztrációnak készültek, de Munch a századfordulóig még többször is visszanyúlt ezekhez a témákhoz, és számos, sokszor monumentális méretű vásznat is készített a sorozat egyes elemeiből (A beteg lány, Madonna, Önarckép csontvázzal). Ebben az időben Munch díszítőelemeiben gyakran használta fel az új berlini iskola, a Szecesszió ornamentikáját, képeihez saját festésű-faragású kereteket is készített. Stílusa ekkoriban több irányzatot is magába olvasztott, és csak közvetlenül a századforduló idején hagyta el a szimbolizmus, a posztimpresszionizmus és a szecesszió tipikus jeleit, hogy egy új, a korábbinál sokkal koloristább, expresszív útra lépjen. Nem véletlen tehát, hogy a 20. század első évtizedében készített portréit mind a francia fauve-irányzat, mind pedig a német expresszionizmus kiindulópontjának tekinthetjük. (1906-ban a Fauve-ok meg is hívják párizsi kiállításukra, amit Munch elfogad.)
Egészsége és zaklatott idegállapota azonban egyre nehezebbé teszi Munch számára a normális életvitelt, 1906-ban egy szerelmi vitát követően több lövéssel megsebesíti Tulla Larsent, akivel már évek óta viharos viszonyt folytat, 1908 őszén pedig súlyosbodó alkoholizmusa miatt hosszabb klinikai kezelésre szorul. Innen kikerülve visszaköltözik Norvégiába, és nyugodtabb körülmények között újra a tájkép- és portréfestészet kerül alkotásainak középpontjába. Képei optimistábbá válnak valószínűleg azért is, mert mind anyagi helyzete, mind pedig emberi kapcsolatai kiegyensúlyozottabbak. Ez az az időszak, ami a Pinacothèque kiállításán is a legjobban dokumentált, hiszen 32 darab 1910–1920 között készült képet láthatunk. 1919-ben az évtizedek óta a halál közelében élő Munch megkapja a spanyolnáthát, de rácáfolva minden addigi félelmére, túléli a betegséget. Felgyógyulása után kisebb birtokot vásárol az Oslo közelében fekvő Ekelyben, ahol egészen 1944-ben bekövetkező haláláig visszavonultan ugyan, de folyamatosan alkot, számos képet fest és még azt is megéli, hogy a náci uralom idején egész addigi életművét az elfajzott művészet kategóriájába sorolják, és képeit megsemmisítésre ítéljék.
A kiállításon látható képek legnagyobb része magángyűjteményekben található, így valószínű, hogy ez a mostani Munch-kiállítás, ebben a formájában egyedülálló és megismételhetetlen, amit csak a kiválóan szerkesztett és sajnos drága katalógus örökít meg. És még egy említésre méltó technikai adalék: Párizsban először itt találunk iPod és iPhone töltő állomásokat a termekben, ami lehetővé teszi, hogy a nézők ne csak lássák a kiállított műveket, de saját fejhallgatójuk és készülékük segítségével folyamatosan hallhassák is a képekhez fűzött magyarázatokat.
Pinacothèque de Paris
2010. február 19 – 2010. július 18.