A párizsi Musée des Arts et Métiers kiállításai általában inkább a műszaki érdeklődésű látogatók számára jelentenek vonzerőt, azonban az a február végén nyílt új kiállítás, ami a francia rádióadás történetét mutatja be, a társadalom-, és kultúrtörténet iránt nyitott látogatóknak is sok élménnyel szolgálhat.
Franciaországban 1921 karácsony éjjelén szólalt meg az Eiffel-toronyra telepített első rádióadó, és az azóta eltelt 90 év alatt a rádióadások nemcsak műszaki, de tartalmi szempontból is óriási fejlődésen mentek keresztül.
Kezdetben inkább technikai kuriózumként értékelték azt, hogy bonyolult és nem túl esztétikus készülékek révén az emberi hang továbbítható, de a 20-as évék végén rendszeressé váló zenei adások már új perspektívát nyitottak meg, nemcsak kultúrális, de üzleti értelemben is. Kevésbé ismert, de tény, hogy Maremoto 1924-ben írt drámáját, ami egy hajótörésről szólt, a francia rádió még ugyanebben az évben rádiójáték formájában sugározta, és az akkori rádióhallgatók közül sokan – akik akkor inkább még rádióamatőröknek voltak tekinthetőek – azt hitték, hogy valódi SOS-jeleket vesz a készülékük. A hálózatra kapcsolható vevő megjelenésével, az addig főként tehetősebb urak és társaságuk számára elérhető műsorok hallgatói egycsapásra megváltoztak, ugyanis főként a háztartásban napközben otthon tartozkodó hölgyek váltak «célszemélyekké». Ennek tudható be, hogy a műsorszerkezetben megnőtt a nők számára érdekes témák aránya, és megjelentek az első reklámok is, amik főként porszívókat, konyhai berendezéseket hirdettek. A sportadások – elsősorban a Tour de France mozgó helyszíneket igénylő közvetítései – műszaki szempontból egyre nagyobb technikai feladatot jelentettek, így nemcsak a vevőkészülékek, hanem a rádióadáshoz szükséges technikai háttér is folyamatosan fejlődött, amiben nagy szerepe volt a mágneses hangrögzítésnek, még akkor is, ha a dán mérnök, Valdemar Poulsen találmánya, a magnetofon a felvételeket még acélhuzalra és nem mágneses szalagra rögzítette.
A kiállítás nagyon szellemesen kombinálja a rádióadások műszaki és tartalmi fejlődését, ugyanis a látogatót vezető hosszú folyosón a földre vetített évszámokkal összhangban, baloldalt a technikai fejlődés tárgyi bizonyítékait, sokszor a kornak megfelelő nagyon szép lakberendezési tárgyként is funkcionáló rádióit, jobboldalt pedig ugyanennek az időszaknak társadalmi-politikai-kulturális átalakulásával kapcsolatos dokumentumait élvezhetik a nézők. Legérdekesebb része a kiállításnak a II. világháborúval kapcsolatos rádiós anyag, ugyanis közismert tény, hogy a francia ellenállásban milyen jelentős szerepe volt a BBC segítségével Londonból sugárzott rádióadásoknak, és az ejtőernyőkkel ledobott rádióvevő készülékeknek. Bőséges, jegyzetekkel és képekkel jól magyarázott hanganyagon hallhatjuk nemcsak De Gaulle beszédeit, de ellenpéldaként a Vichy-kormány kiszolgálói által készített francia nyelvű hazug, félrevezető és antiszemita propaganda-adások korabeli felvételeit is.
Innen már csak két terem, és tanúi lehetünk annak, hogy milyen hasonlóan fontos szerepe volt a rádiónak 1968 májusában a Sorbonne előadótermeiben és a barikádokon, ugyanis a francia fiatalsággal szimpatizáló rádióadók révén az éteren keresztül, a különböző egyetemi csoportok élő adásban üzentek egymásnak, és olyan felvételt is hallhatunk, melyet akkoriban egy Boulevard St-Germain-i nyilvános telefonfülke segítségével sugároztak.
A közéleti befolyással egyidőben megerősödött a kulturális műsorok ereje is. Sartre, Camus, Colette rádióbeszélgetései, Boris Vian jazz-műsorai, majd később az úgynevezett kalózrádiók révén egyre több specifikus rétegműsor született, szétfeszítve a rádióadások korábbi monopolhelyzetét. A francia RTL 1967-ben használta elsőként azt a lehetőséget, hogy a hallgató telefonon kapcsolatba léphetett az éppen hallható műsor vezetőjével, ugyanekkor megindultak az első folyatatásos «család-műsorok» és, ha későbbi időpontban is, de egyre több műsorban foglalkoztak a fiatalok szexuális kérdéseire adott válaszokkal, persze a divatos slágerlistás, «csak fiataloknak» szóló összeállításokkal elegyítve.
A kiállítás utolsó termeiben a jelenlegi rádiózás kapcsán már az kérdés is megfogalmazódik, hogy egyáltalán rádióadásnak tekinthető-e még a mai numerikus technika révén sugárzott műsor, amelyet bárhol, bármikor, akár hetekkel később is, internetről, mobiltelefonról hallgathatunk, és amit a korábbi hosszú- és rövidhullámon elérhető kéttucatnyi rádióállomás választékával szemben, ma már mintegy 10.000 adó közvetít.
A kiállítás a Musée des Arts et Métiers-ben, szeptember 2-ig tekinthető meg.