A Jazz évszázada című kiállítás
a párizsi Musée du Quai Branly-ban
Amikor 1913-ban egy San
Francisco-i újságíró egy karikatúrával kisért cikkében azzal az új szóval
jellemzett egy életérzés, egy új életforma megjelenését, hogy „jazz”, nem gondolhatott arra, hogy ezzel egy olyan
zenei irányzatnak adott nevet, amely az azóta eltelt közel száz év óta is lázban tartja az igényes zenét kedvelők széles rétegét.
A zenével kapcsolatban ez
a szó a New Orleans-i Original Dixieland
Jass (sic!) Band 1917-es kottáján tűnt fel, de az a zene amelyre alkalmazták, ekkor már több évtizedes múltra tekinthetett
vissza, hiszen a ragtime és a new
orleans-i temetések menetein játszott dixie már létezett, nem is beszélve a
fekete kultúrában még mélyebben gyökerező gospel-okról és a munkadalokról.
Furcsa módon a jazz viharos gyorsaságú elterjedéséhez a
legnagyobb segítséget, szándéka ellenére
az amerikai kormány adta, akik minden rossz eredetét a new orleans-i vöröslámpás negyednek, a Storyville-nek tulajdonítottak, és 1917-ben le is rombolták
azt. Ennek következtében aztán a zenészek északra, elsősorban Chicago-ba és New
Yorkba menekültek, és ott helyi muzsikusokkal
kiegészülve, egészen újszerű hangzású zenét hoztak létre és játszottak.
A legújabb, és talán infrastruktúrájában és környezetében is az
egyik legszebb párizsi múzeum, a Quai Branly,
most soha sem látott gazdagságú anyagot szentelt ennek a zenei irányzatnak,
ráadásul a Jazz Évszázada című kiállítás arra is törekszik, hogy ne csak a zeneművészetnek
ezt az ágát mutassa be, hanem az idő múlásával
a jazzhez egyre jobban kapcsolódó képzőművészet és jazz egymásrahatását is.
A kiállítás hatalmas zenei és képzőművészeti anyag
felvonultatásával, 2200 négyzetméteren, tíz, időrendben egymás után következő
korszakkal mutatja be azt a kölcsönhatást,
ami a két társművészetre jellemző volt a XX. században. Man Ray, Marcel Janco,
Mondrian, Cocteau, Matisse, Kupka, Leger, van Dongen, Picabia, Nicolas de
Stael, Bernard Buffet, Jackson Pollock alkotásai mellett Benny Goodman,
Gershwin, Paul Whiteman, Kid Ory, Charlie Barnet, Stan Kenton, Milt Jackson,
Errol Garner, Thelonius Monk kottái, majd – az időben a mához közeledve – hanglemezei láthatóak és hallhatóak. És, hogy ez a tág határok között mozgó,
de mindig intuitív zene mindkét művészeti ág legjobbjait kötötte össze, azt a kiállításon
olyak példák is bizonyítják, mint Sztravinszkij 1918-ban írt Ragtime című kottája,
amelyet Picasso rajza díszít, vagy Scott Fitzgerald híres könyve, a Mesék a Jazz-korszakból mely az irányzat és
életérzés első irodalmi leírása, Man Ray Jazz című fotogramja, vagy Matisse Jazz című litográfia-sorozata.
Külön fejezet és terem
képviseli az ennek a zenének kialakulásában és sikerében elévülhetetlen
érdemeket szerző feketebőrű zenészek
legsikeresebb időszakát, az úgynevezett harlemi időket, ahol Bessie Smith, Billie Holiday,
Duke Ellington, Louis Armstrong, Ella Fitzgerald és a többi művész mellett Josephine Baker is jelentős szerepet kap. Az talán már csak a magyar szemnek tűnik fel, hogy a kor nagy zeneszerzői között
ott szerepel Zerkovitz Béla neve is, aki
talán a mai napig is legsikeresebb Josephine Baker-dalnak, a Dis-moi Jospéhine-nek a zeneszerzője. Furcsa,
de jóleső érzés látni, hogy a hazájában még a mai napig is értéktelen kuplé-gyárosnak
titulált Zerkovitz neve együtt szerepel a legnagyobbaknak tartott
jazz-zeneszerzőkével, és hogy annak idején Csáth Géza Nyugatban megjelenő írása
már milyen szakértő szemmel ismerte fel ezeket az értékeket.
„Valami kasírozott, stilizált cigányosság van
benne… valami franciás sikk, valami fővárosi szegényes fényűzés … valami
nekikeseredett züllöttség és fölényes fásultság, ami az élet lélekvesztettjeit,
a művészeket jellemzi.” (Csáth Géza: A Pesti dal, Nyugat 1906)
A tárlat részletesen
foglalkozik az 50-es és 60-as évekkel, ezen belül is kiemelve a jazz fiatalabb,
de kölcsönhatásaiban nagyon termékeny társművészeteit: a fotó- és a filmművészetet. A vetítésre külön
kialakított termekben Miles Davis legendás filmzenéje Louis Malle 1957-es újhullámos
krimijéből, vagy Antonioni az Éjszaka című filmjének a szívszorító cool-zenéjéből láthatunk és
hallhatunk részleteket, másutt pedig Leonard Freed, Lee Friedlander, Andy Warhol,
Herman Leonard fotóin Charlie Parker, Dizzy Gilespie, Gerry Mulligan, John
Coltrane, Chet Baker, Herbie Mann portréi tűnnek fel.
Említésre méltóak a kor kiváló
képző- és fotóművészei által létrehozott lemezborítók, ugyanis a grafikával foglalkozó
művészek szinte azonnal felismerték, hogy a nagy példányszámban eladott
hanglemezek révén műveik sohasem látott mértékben és hatással igényes közönséghez
jutnak el. Salvador Dalí, Alechinsky, Mimmo Rotella, Bernard Buffet, A. R. Penck,
Warhol, Rauschenberg, Josef Albers és Jackson Pollock lemezborítói többek között a bebop, a cool, a
free- és a kortárs jazz olyan
zenészeinek munkáját rejti, mint Ornette
Coleman, Cannonball Adderley, Miles Davis, Ella Fitzgerald, Kenny Burrel, Artie
Shaw vagy Enrico Rava.
A Jazz évszázada című kiállítás
a párizsi Musée du Quai Branly-ban, 2009.
március 17. és június 28. között, hétfő kivételével minden nap, 11 és 19 óra között tekinthető meg.
A katalogus ára 49.90
euró.
