Míg a Barbier-Mueller-család 2006-ban Új-Guinea árnyai Párizsban címmel, a pápua kultúra ritkaságait hozta a francia fővárosba, gyűjteményük létrejöttének 100-dik évfordulóját ünnepelve, a Musée Jacquemart-André kiállításának anyagát ezúttal a legkülönlegesebbnek tartott és számukra legkedvesebb műtárgyaikból válogatták össze. A kiállítás hét földrajzi szekcióra tagolva, az indonéziai szigetvilágból, Mikronéziából, Új-Guineából, a Bismarck-szigetcsoport két szigetéről, Új-Írországból és Új-Britanniából, valamint az afrikai földrészről, nevezetesen Mali, Nigéria, Togó, Kongó és Burkina Faso különböző területeiről származó, több mint száz művet mutat be. Köztük számos olyat tár a nagyközönség elé, amely eddig sohasem szerepelt nyilvánosság előtt.
A termekben uralkodó misztikus félhomály csak még rejtélyesebb színben tűnteni fel a számunkra amúgy is idegen és titokzatos kultúrák emlékeit. A többségében mindennapi használatra készült, eredeti formavilággal, sokszínű ornamentikával rendelkező, mívesen megmunkált tárgyak – miközben a különböző földrészeken, különböző vidékeken élő népek, törzsek életmódjáról, kultúrájáról, szokásairól tanúskodnak, anélkül, hogy alkotóik annak szánták volna őket – a Barbier-Mueller-gyűjteménybe, illetve múzeumi vitrinekbe kerülve értékes műtárgyakká váltak.
A kiállítás plakátjára az a XII–XIII-dik századi jogar (sceptrum) került, amelyik Jean Paul Barbier-Mueller szerint a gyűjtemény „Mona-Lisája”. Az antik nigériai városból, Iféből származó kis bronzszobor lovon ülő, büszke tartású hercege egy rövid ideig virágzó kultúra néhány fennmaradt emlékeinek egyike. A Szumátra északi részén élő Batak népcsoport kőből faragott, antropomorf szobrai közt egy furcsa formájú állat, se nem kutya, se nem ló hátán lovagló férfialakot ábrázoló alkotással találkozunk. A kiállításon mindenütt megtalálható, tömör, de jól érthető magyarázatból kiderül, hogy a furcsa állat nem más, mint az égi és földi világot összekötő óriáskígyó a singa, amely hátán viszi az elhunytak lelkét a Túlvilágra. A múlt század képzőművészeit is meghódító, fából faragott, szívalakú gaboni maszk a húszas években került Tristan Tzara tulajdonába, és Párizstól New Yorkig, már 1931-től számos jelentős kiállításon szerepelt. Nem véletlen tehát, hogy a korszak festészetében felbukkannak hatását tükröző motívumok. A különlegesen szép, egyszerű vonalú, de méltóságteljes alkotást Tzara-maszk néven tartja számon a szakma. Elefántcsontpart jellegzetes „ikermaszkjai” szintén fából készültek, és nevüket onnan kapták, hogy egyszerre két, különböző vonásokkal rendelkező arcot ábrázolnak, közülük a feketére festett mindig a nőt, a vörös a férfit jelképezi. Gazdag és élénk színvilág jellemzi az Új-Írország és Új-Britannia törzseitől származó, a termékenység és a halál ritusaihoz, varázsláshoz használt kultikus tárgyakat. Ezek között két olyan különlegesen darab is szerepel, melyek korábban a budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonában voltak, de a múzeum a hetvenes években, egyebek mellett, sajnálatos módon ezektől is megvált. Az egyik egy növényi rostokkal és Európából odajutott textildarabokkal díszített, polikróm maszk, Tolnai Festetics Rudolf grófnak 1893 és 1896 között tett óceániai utazásai során folytatott gyűjtéséből, míg a másik, a vitu-szigeti, fából, bambuszból, nádból és faháncsból készült, természetes színezőanyagokkal festett maszk, Bíró Lajosnak a Magyar Nemzeti Múzeum számára 1896-1901 között végzett néprajzi gyűjtőmunkájából származik. A nyugati világon kívül eső kultúrák leggazdagabb magángyűjteményének jubileulmi kiállítása 2008. augusztus 24-éig látható.
Cserba Júlia: Afrika-Óceánia – a svájci Barbier-Mueller-gyűjtemény legszebb darabjai Párizsban
Míg a Barbier-Mueller-család 2006-ban Új-Guinea árnyai Párizsban címmel, a pápua kultúra ritkaságait hozta a francia fővárosba, gyűjteményük létrejöttének 100-dik évfordulóját...