Alkotás / Pusztulás (Création/Destruction) címmel nyílt kiállítás a vityebszki születésű francia szobrász, Ossip Zadkine múzeummá alakított, egykori műteremházában. A kiállítás középpontjában az az elveszettnek hitt szobor, az 1920-as évek legelejéről származó Kariatida áll, amelynek maradványaira 2005-ben, a múzeum padlásán találtak rá.
Bevezetésként a látogató a terem közepén csoportba gyűjtve, Zadkinnak néhány fából készült torzójával, és kicsit «félrehúzódva», egymagában állva, egy eddig sohasem bemutatott, befejezetlen torzójával találkozik. A falon egy falevelek nedvével vászonra dörzsölt kép, belesimuló valódi bottal, az Il verde del bosco con ramo tanúskodik arról, hogy a huszadik század művésze, Zadkine és a kortárs Giuseppe Penone, középpontba helyezve a meg-megújuló, de pusztulásában is fenséges fát, hasonlóképpen gondolkodott a természetről.
A húszas években alakot öltött, majd enyészetnek induló Kariatida hat megmaradt darabjából hármat, a törzset, a csípőt és a lábat, sikerült a restaurátoroknak összeilleszteniük, és ezzel megközelítőleg visszaadniuk a szobor eredeti formáját. Teljességében csak a Montparnasse-negyed neves fotósa, Marc Vaux ((1895-1971) képein láthatjuk, aki kétszer, 1925-ben és 1930-ban készített felvételeket a több alkalommal is kiállított szoborról. A közel kétméteres, diófatörzsbe faragott alkotás két, egymásnak hátatfordító női alakot ábrázolt. Annak megkönnyítésére, hogy fogalmat alkothassunk, milyen is lehetett a valóságban Zadkinnak ez az egyedülálló, kettősalakú munkája, egy másik, hozzá leginkább közelálló kariatida, a londoni Tate Gallerytől kölcsönzött Vénusz segít bennünket. Szinte azonos magasságuk mellett, abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy mindkét női alak egyik karja áthajlik a fej fölött, míg a másik szorosan simul a test mellé, szemben Zadkine többi kariatidájához, ahol ezt a kezet a figura szemérmesen maga előtt tartja.
A szobormaradvány szúette, gombásodástól korhadó faanyagában ugyanaz a folyamat játszódott le, mint amit az angol Sam Taylor-Woodnak az osloi Astrup Fearnley Múzeumból érkezett videója, a Still Life (2001) mutat. A közel négy perces, folyamatosan vetített filmen a kezdetben cézanne-i szépségű csendélet gyümölcsei képről képre változnak, először csak a romlás foltjai jelennek meg rajtuk, majd lassanként az egészet elborítja a penész. Azután minden kezdődik elölről: friss gyümölcsök a tálon, bomlás, megsemmisülés. Meditáció a halálról, az elmúlásról.
Zadkine azonban, akit ugyan az emberi elmúlás szintén erősen foglalkoztatott, a természet eme körforgására másképpen tekintett. A általa készített fotósorozaton a villámsújtotta vagy időjárástól megtépázott, bonyolult alakzatú fatörzsek, mint művészi alkotások jelennek meg, egy, valamelyik sétája során felszedett fadarab pedig, posztamensre állítva, égbetárt karokkal álló, Orfeuszt ábrázoló szoborrá vált. Sok társához hasonlóan, Zadkine is azt vallotta, hogy egy pusztulásra, eltűnésre ítélt romnak, egy kiszáradt fának, egy elhullott fadarabnak a művész új életet adhat, műalkotássá avathatja azt.
A múlt századi szobrász műveit és a velük rokonszellemű kortárs képzőművészeti alkotásokat teljes összhangban bemutató kiállítás 2009. március 1-ig látható a már önmagában is megkapó, tekintélyes méretű lakóépületek közt rejtőzködő Musée Zadkine-ban.
Cserba Júlia: Alkotás / Pusztulás
Alkotás / Pusztulás (Création/Destruction) címmel nyílt kiállítás a vityebszki születésű francia szobrász, Ossip Zadkine múzeummá alakított, egykori műteremházában. A...