A Fondation Henri Cartier-Bresson (Fondation HCB) rendszeresen olyan kiállításokkal lepi meg a közönséget, amelyek szereplői valaha ünnepelt, de mára már feledésbe merült fotósok. Ez alkalommal egy olyan fotográfus, a litván születésű Moï Wer (Moses Vorobejsik, Moshe Raviv 1904-1995) munkásságát tárja elénk, akinek nemcsak hosszú élete, de életművének egy fontos része is kalandokkal teli.
Az eredetileg Moses Vorobejsik néven, Vilnius közelében született művész 1924-tól a Stefan Bathory Egyetem festőszakán tanult, majd három évvel később Dessauba költözött, és a Bauhaus növendéke lett. Többek között Joseph Albers, Kandinszkij és Klee előadásait hallgatta, de a Bauhaus tanárai közül Moholy-Nagy László állt hozzá a legközelebb, akinek nemcsak tanácsait tartotta nagyra, de aki példaképe is volt. (A falakon olvasható és a kiállításhoz tartalmilag szorosan kapcsolódó Moholy-Nagy idézetekkel erre is utalni akartak a rendezők.) Eisenstein filmjei és John Hearthfield montázsai Vorobejsik érdeklődését a fotózás felé terelték, és 1928-ban Párizsba már ezzel a céllal érkezett. A művészektől és eseményektől pezsgő városban szinte a tanulás bulémiája kerítette hatalmába a fiatalembert, aki fotó- és filmművészeti tanulmányai mellett rendszeresen járt a Louvre-ba mesterműveket másolni, és látogatta Fernand Léger akadémiáját is. 1929-ben visszatért Vilniusba, hogy fotósorozatot készítsen a város zsidónegyedéről. Ezekből, a mára már eltűnt világ ritka dokumentumképeiből nyolc eredeti nagyítás szerepel a kiállításon. A nagy szegénységben élő zsidó közösség mindennapi életéről tanúskodó felvételek, a gettó szűk sikátoraival, öreg házaival és a benne élők remek portréival 1931-ben „Ein Ghetto im Osten” címmel a zürichi Orell-Füssli Verlag kiadásában könyv alakban is megjelentek. A fogadtatás sikere nemcsak magának a fotósorozatnak, de a kiadvány újszerű formai szerkesztésének is szólt, amely szintén a fotós rendhagyó látásmódját tükrözte. Ekkorra Vorobejsik már a Moï Wer nevet használta.Ahogy a harmincas évek elején sok fotóst, úgy őt is lenyűgözte Párizs, és Germaine Krullhoz (1929), Brassaihoz (1932), Kertészhez (1934) hasonlóan 1931-ben ő is elkészítette a maga Párizs-albumát, a „Paris”-t. Sajátos, úgynevezett „szendvicsfotóival”, amelyek négy-öt egymásra nagyított negatívból születtek (és Moholy-Nagy tanításainak nyilvánvaló befolyásáról tanúskodnak), remekül sikerült érzékeltetnie a járókelők és autók sokaságától nyüzsgő nagyváros lüktetését. A falra vetődő árnyékok geometrikus formái, az égbenyúló kémények, az erős fekete-fehér kontraszt, a néző szeméhez szokatlanul közel eső portré és annak túlzottan távoli háttere, a rendhagyó, diagonális perspektíva mind a Bauhausból hozott formai és szellemi útravaló, a művészi önállóság és szabadság vállalásának példája. A Fernand Léger előszavával megjelenő „Paris” egy példányát, tisztelete jeléül, Moï Wer személyesen vitte el Moholy-Nagynak Berlinbe. Az album keresett fotóssá tette. A Globe-Photo ügynökség tagja lett, emellett a legnépszerűbb magazinok közölték rendszeresen fotóit.
Az album megjelenésének évében, 1931-ben új terv megvalósításába kezdett, és egy száztíz, mély átgondoltsággal válogatott fotóból álló portfoliót állított össze. Ezeket a dupla oldalakon elhelyezett képeket nem egyenként, magukban kell néznünk, hanem úgy, ahogyan a „Ci-contre” címmel is utal szándékára: az egymással szemben elhelyezett fotók együtt egészen mást mondanak, mint külön-külön. Moï Wer a portfolió makettjét elküldte Franz Roh müncheni professzornak, a Fotothek-sorozat igazgatójának, aki azt lelkesen fogadta, és kiadó keresésébe fogott. A kor politikai viharai és a háború azonban megakadályozták a terv megvalósulását, Moï Wer pedig már 1933-ban elveszítette a kapcsolatot Roh-val. Emiatt a makettet is elveszettnek hitte. 1968-ban egy német gyűjtőházaspár, Ann és Jürgen Wilde megvásárolták az eredeti makettet, anélkül, hogy tudták volna, ki rejtőzik a Moï Wer név mögött. Több évi kutatás vezette el őket egy bizonyos, Izraelben élő Moshe Ravivhoz, aki az 1972-ben neki címzett levélre válaszolva megerősítette, hogy valóban ő a keresett személy. Nemcsak a gyűjtők öröme volt határtalan, de a fotósé is, hiszen több évtized után megkerült az elveszettnek hitt eredeti portfolió. Ezt most mi is láthatjuk a kiállításon.
Moï Wer, akit néhány évvel később már Moshe Ravivnak hívtak, 1934-ben telepedett le Izraelben. 1937-ben még visszatért Európába, hogy fotóriportot készítsen Lengyelországban izraeli kivándorlásra készülő fiatalokról. Tizenhat közös mezőgazdasági telepet látogatott végig, megörökítve az ott élők földeken, varrodában, esztergagép mellett, fatelepen és máshol végzett munkáját, sporttal, tanulással, olvasással töltött szabadidejét, szögre akasztott ruhákkal és hangszerekkel „dekorált”, vaságyakkal telezsúfolt hálószobáit, vagyis az ott élő fiatalok jövőre felkészítő mindennapi életét. Az album „Polen” címmel 1950-ben jelent meg, és fotósként ez volt Moï Wer utolsó jelentős munkája. Az ötvenes évek közepétől érdeklődése a festészet, mégpedig a vallásos, kabbalisztikus festészet felé fordult, és néhány társával együtt létrehozta a safedi művésztelepet. Neve mégis hosszú időre feledésbe merült, és csak Ann és Jürgen Wildének köszönhetően került újra látóterünkbe. A nyolcvanas években több Bauhaus-kiállításon is szerepeltek fotói, 2004-ben pedig facsimile kiadásban közönség elé került a „Ci-contre” is.Ezt a nem mindennapi kiállítást egészíti ki az a kamara tárlat, amelyet az idén augusztusban elhunyt Martine Franck emlékére állítottak össze volt munkatársai. Az 1938-ban született Martine Franck, maga is kíváló fotós, a Magnum Photos ügynökség tagja, Henri Cartier-Bresson felesége volt. Együtt hozták létre az alapítványt (Fondation HCB), amelynek haláláig ő volt az elnöke, és számos izgalmas kiállítás kezdeményezője.