Azonosságok és különbségek, posztmodern judaizmus címmel, Lajtai Langer Péter alkotásait láthatja még néhány napig a brüsszeli közönség a helyi Magyar Intézetben. A kiállítás nemcsak a művésznek hozott sikert, de a mai magyar képzőművészetről külföldön alkotott képnek is hasznára vált.
Lajtai Langer Péter életkora ellenére – ötvenes évei vége felé jár – fiatal művésznek számít, pontosabban a művészete fiatal, mégpedig kettős értelemben: egyrészt, mert mindössze néhány éve került a képzőművészeti világ alkotói oldalára, másrészt azért, mert amit létrehoz, az újszerű, és nehéz rá más kifejezést találni, modern. Modernitását azoban nem annak köszönheti, hogy digitális technikával dolgozik, hiszen azt önmagában a legkorszerűbb technikai vívmány használata sem biztosíthatja. Lajtai olyan, generációnk gondolkodó emberét hansúlyozottan foglalkoztató aktuális témákat vet fel munkáiban, mint a másság, a hit kérdése, a vallások szerepe a mai társadalomban vagy a személyes és kollektív emlékezés, és mindezt a kortárs ikonográfia nyelvén közvetíti. Képein a tárgyak arányaival operál, mint Claes Oldenburg vagy Ron Mueck, megsokszoroz azonos elemeket, egymásra halmoz tárgyakat, mint Arman, régi arcokat hoz elő a múltból, mint Boltanski, miközben sikerül karakterisztikus képi világot teremtenie, saját nyelvezetet létrehoznia.
Lajtai tárgyakat fotóz, mégpedig mindig a maga tárgyait, majd ezeket a felvételeket dolgozza fel – a szemlélő és az eredmény szempontjából végülis lényegtelen, tehát részletezést nem igénylő – bonyolult digitális technikával. Tárgyak kerülnek egymás mellé, egymásra, nehéz megállapítani, mi van elöl, mi van hátrább. Hol csak egy részlet látható, hol a teljes forma. Van, ahol a motívumok, a tárgyak egészen a formavesztésig elmosódnak vagy felnagyobbodnak, és összességükben az absztrakt kompozíció hatását keltik, míg máskor, akàr ugyanazon azon az alkotáson belül is, teljességében, élesen rajzolódnak ki, mint például önarcképén, ahol csak a szem azonosítható, így adva különös hangsúlyt a (kinek igen, kinek nem) beszédes tekintetnek.
A sokak számára ismeretlen tárgyak, a zsidó vallás kegytárgyai, kiragadott részleteikben a «valamire emlékeztet» érzését keltik a nézőben, és a művész célja pontosan ez: «…arra kívánok rámutatni, mennyire alkalmas egy ismeretlen, partikuláris tárgyi világ egy egyetemesnek tartott kultúra ábrázolására.»
Sokszor egymástól látszólag teljesen független tárgyakat közös térbe, egymással érintkezve, egymásnak mellé -vagy alárendelve helyez el, és ezt távolról sem öncélúan teszi, hiszen, hogy csak egy példát említsünk, ki ne értené, mire utal a valódinak ható játékvonatok, sínek és az imaszíjak kavalkádja.
Ha lenne értelme Lajtai Langer Péter alkotásait valamilyen kategóriába sorolni, akkor az, bármily furcsán is hangzik, a tónusokat, a színek viszonyát, a térkihasználást, a képszerkesztést és a felület anyagszerű hatását figyelembevéve, sokkal inkább a festészet, mint a fotógrafika lehetne.
Az a rendhagyó dolog történt, hogy Lajtai Langer Péter, aki költőnek, írónak indult (1972-ig együtt dolgozott Halász Péterrel), majd nyolc évet töltött Párizsban, több mint két évtizedet Antwerpenben, és két évet New Yorkban, sokak pályafutásával ellentétben, éppen hazatérve, Budapesten vált alkotóművésszé, legalábbis itt öltött testet képi formában mindaz, ami saját vallomása szerint, minden bizonnyal már régóta érlelődőtt benne.
