Míg a hatvanas évek kezdetén Párizs képzőművészeti életét Maryan, Bengt Lindström, John Christoforou, Hugh Weiss, Eduardo Arroyo és társaik részvételével a Nouvelle Figuration tartotta izgalomban, addig Londonban a Pop Art virágzott. A korszak két fontos szereplőjének alkotásaival két egy időben megnyílt kiállításon találkoztunk.
Grimaszba forduló nevetés, kaján vigyor, vészjósló mosoly. Kicsavarodott kezek-lábak, kinyújtott nyelvek, abszurd szituációk, ordító színek. Groteszk, torz, tragikomikus, ijesztő, nevetséges, megbotránkoztató figurák: Maryan, Pinchas Burstein (1927-1977) panoptikuma foglalja el néhány héten keresztül a párizsi Galerie Claude Bernard termeit. Torreádor, zsonglőr, bohóc, prostituált, marginális figurák, katona, bíró, pap, Napoleon, a hatalom gyakorlói. Ellentétes oldalon állnak, mégis egy táborba tartoznak: emberek. Mi és ki dönti el, hogy alárendeltté vagy uralkodóvá, áldozattá vagy hóhérrá válunk-e, Gyugyu leszünk-e vagy Tomoceuszkaktiti – emlékeztetik a képek a magyar látogatót a Sánta Ferenc-i dilemmára. Maryan tragikus eseményekkel teli élete során megtapasztalta, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy valakiből hóhér legyen, és azt is, hogy bár ritkán, de a hóhérban is felébredhet az emberség. A Nouvelle Figuration emblematikus alakjának, a Figuration Libre-generáció nagy példaképének több mint negyven alkotását felsorakoztató kiállítás joggal viselhetné a művész 1975-ben készített filmjének címét: Ecce Homo. Párizs Maryan minden eddiginél teljesebb életmű kiállítására készül 2014-ben, de Claude Bernard-t semmiképpen sem lehetne azzal gyanúsítani, hogy üzleti meggondolásból ez késztette volna a mostani kiállítás megrendezésére, hiszen ő volt az, aki még galériája megnyitása, 1957 előtt felfigyelt Maryan tehetségére, és már akkor igyekezett mások figyelmét is ráirányítani.
A november elejéig tartó, jelentős és ritkán látható műveket elénk táró kiállítás mellett még egy olyan fontos esemény kapcsolódik a lengyel származású festőhöz, amiről feltétlenul szólnunk kell. Igaz, erre nem Párizsban, hanem Maryan szülővárosában, Nowy Saczban került sor. Krzysztof Bojarczuk festőművész hosszú évek óta munkálodik azon, hogy elkésett elégtételként Nowy Sacz lakóival megismertesse Maryannak, a város elüldözött, távolra szakadt szülöttének életét és munkásságát. Az ő és néhány munkatársa erőfeszítéseinek köszönhetően a napokban nyitották meg a város napjainkban galéria és múzeumként működő régi zsinagógájában a Maryan-szobát, amelynek berendezése New Yorkból érkezett. A festő felesége, Annette Minna, aki harmincöt évvel élte túl férjét, és ez év tavaszán hunyt el, még életében a Nowy Sacz-i Maryan Társaságnak ajándékozta Maryan hűségesen megőrzött munkaeszközeit, dokumentumait, könyveit és személyes tárgyait, a gyerekként elpusztított testvérekre emlékeztető játékokkal együtt. A rekonstruált Maryan-szobát a tervek szerint a párizsi életmű kiállításon is bemutatják majd. A kiállítás november 13-ig látható a párizsi Galerie Claude Bernard-ban.
A Galerie du Centre egy olyan amerikai művész, Jann Haworth legfrissebb alkotásaiból rendezett kiállítást, aki az Old Lady-vel (Idős hölgy) és többi életnagyságú – Claes Oldenburggal egy időben – készített puha szobrával 1962-ben robbant be az angol Pop Art világába. Jann Haworth neve valószínűleg nem sokat mond a magyar olvasónak, de férjével, Peter Blake-kel közösen készített munkáját a világon mindenütt, így Magyarországon is szinte mindenki ismeri. 1967-ben ők készítették el a Beatles együttes nyolcadik lemezének, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandnek Grammy-díjjal kitüntetett borítóját. (A hírességek mellett Haworth Old Lady-jét is felfedezhetjük rajta.)Jann Haworth, a Pop Art irányzat egyik ritka női képviselője 1942-ben született az Egyesült Államokban. Édesapja, Ted Haworth, számos világhírű film (Van, aki forrón szereti, A leghosszabb nap…) látvány – és díszletervezője, édesanyja keramikus és festőművész volt. Jann Haworth gyerekkorra nagy részét Hollywoodban, a „gyerekek számára paradicsomnak számító” filmstúdiók szürrealista világában töltötte. Ennek köszönhető, hogy alkotásai mind a mai napig szorosan kötődnek a filmhez. Míg édesapja munkájának hatására elsősorban az idő és a mozgás épült be saját alkotásaiba, addig édesanyjától esztétikai iránymutatást kapott.
A galériában bemutatott és az utóbbi két évben készült sokféle anyagot és technikát alkalmazó két- és háromdimenziós képek többségének témája a tárgyként kezelt nő, a férfi és a nő viszonya, a teljes egyenjogúság lehetőségének megkérdőjelezése. Hogy ennek ellenére nem egy elvakult feminista művésszel állunk szemben, azt igazolja az a három önálló darabból álló mű, a Cutz-sorozat, ahol Haworth két kényelmetlen viselet, a női fűző és a férfi nyakkendő megjelenítésével rámutat arra, hogy mindkét nem életét behatárolják bizonyos korlátok. A többnyire absztrakt háttérre applikált tárgyakat, kivágásokat is tartalmazó festményeket átlátszó filmréteggel vonja be, amelyre újabb festett elemek kerültek. Haworth szívesen használ egyszerű hullámkartont, élve a sima és hullámos felület lehetőségével, és az olló, az ecset és színesceruza mellett a varrógép is sokszor alkalmazott eszköze. Amellett, hogy szinte minden csoportos Pop Art kiállítás résztvevője, Jann Haworth legutóbb azon az öt Ludwig Múzeum gyűjteményének anyagából összeállított bécsi tárlaton, a „Hyper Realon” is szerepelt.A kiállítás november 3-ig látható a párizsi Galerie du Centre-ben.