Két
okból is ajánlott, hogy a Washingtonban megforduló, képzőművészet iránt
érdeklődő férfiak, a számos egyéb érdekes washingtoni múzeum mellett,
feltétlenül ellátogassanak a washingtoni National Museum of Women in the
Arts-ba is. Egyrészt azért, mert a női lelkeknek jól esne a zömében saját nemű
látogatótársuk közt néhány férfit is felfedezni, másrészt pedig saját szemükkel
győződhetnek meg arról, hogy nincs létjogosultsága a női és férfi művészet
kategóriának. Csak jó és rossz mű van, amit azonban nem alkotójuk neme határoz meg.
Ennek bőséges bizonyítékát
nyújtják mind az állandó, mind pedig a korábbi és jelenleg látható időszakos kiállítások,
a Telling Secret, a Book as Sculpture és a Land of Enchantement. (Itt mutatták
be többek között Csorba Csilla rendezésében a magyar fotográfusnők augusztusban
zárult Hungarian Women Photographers, 1900-1945 tárlatát
is.)
Az állandó kiállításon néhány okkal, sok, méltatlanul kevéssé ismert, és még
több nemzetközi hírű amerikai és európai művész alkotásával találkozhatunk. A
legnagyobb amerikai gyűjteményekben szereplő Marguerite Thomas Zorachról (1887-1968) például kevesen hallottak Európában, pedig négy
éves párizsi tartózkodása alatt Gertrud Stein köréhez tartozott, és 1909-1911
között részt vett a párizsi Szalonokon is. Egyike volt az elsők festőknek, akik
megismertették az amerikaiakkal a fauvizmust és a kubizmust. A kanapén fekvő
aktot ábrázoló, 1922-ben készített Nude Reclining akár egy korabeli európai festő alkotása is lehetne. Az úttörők, a kubizmus és a dada első követöi közé tartozott
a “wool painting”-et bevezető svájci Alice Bailly (1872-1938) is,
akinek egy 1917-es önarcképe szerepel a tárlaton. Frida
Kahlotól szintén egy önarcképet láthatunk, mégpedig azt, amit jóbarátjának,
Leonyid Trockijnak ajánlott 1937-ben. Elsősorban a róla készült életrajzi
filmnek köszönhetően, az utóbbi időben széles körben is ismertté vált Kahlo
mellett, olyan szintén neves művészek alkotásai is szerepelnek a múzeum állandó
kiállításán, mint a Der
Blaue Reiter egyik alapító tagjának, Gabriel
Münternek 1934-ben készült festménye, a Breakfast of the Birds, Maria Elena Vieira
da Silva The Town-ja (1955) és Joan Mitchell 1981-es
Orange-a. Louise Nevelson építészeti és természeti elemek együtteséből álló,
fekete assemblage-áról, a Reflections of a Waterfall II-ről, Barbara Hepworthnak, az emberi test és a táj domborulatainak ötvözetéből létrehozott Merryn
című alabástrom szobráról, a környezetszennyezésről véleményt nyilvánító Chakaia Booker gumiabroncsokból
összeállított, monumentális méretű reliefjéről, az Acid
Rain-ről (2001) vagy Magdalena Abakanowicz 4 Seated Figures-jéről nehéz lenne eldönteni férfi avagy nő készítette-e.
A magyar látogató megelégedéssel nyugtázza, hogy Abakanowicz és Louise Bourgeois alkotásainak társaságában, a Feministák termében
kapott helyet Keserü Ilona vegyes
technikával készült, 1968-as Black Line-ja.
A Telling Secret
tárlatának több mint harminc művésze más-más kifejezési eszközzel (festmény, rajz, litográfia, kollázs, fotó), de többnyire narratív stílusban,
történelmi és jelenkori források felhasználásával, a vizuális és szóbeli
kommunikáció többértelműségéről szólnak.
Példaként álljon itt néhány mű a sok közül. A brazil festő, szobrász és fotós Adriana Varejão számos munkájában foglalkozik
a gyarmatosítással, országának elmúlt és
aktuális politikai helyzetével, és ennek kifejezésére gyakran használja fel az
emberi testet. Semleges, egyszínű hátterű fotója, a Qualquer Coisa (1998) egy
színesen tetovált kezet ábrázol, melynek kékje és pirosa a portugál
gyarmatosítókra utal, az elmozduló, elmosodó középsőujj pedig azt az illuziót
kelti, mintha keresztüldöfné a papírt: a gesztus ambivalenssé, többféleképpen
értelmezhetővé teszi az amúgy egyszerűnek látszó felvételt. Az amerikai Jane Hammond kézzel színezett litográfiája
és kollázsa, a Love Laughs (2005) a világ különböző részéből összegyűjtött tizenöt
közmondást idéz rajzban elmesélve, a közönségnek adva feladatul a metaforák megfejtését.
A szintén amerikai Maggie Foskett kis
üveglapok közé helyezett fény- és színérzékeny papírra, fényképezőgép nélkül,
közvetlen megvilágítással készített fotói absztrakt kompozícióknak tünnek, majd
amikor a néző rájön arra, hogy tulajdonképpen állati, növényi és tárgyrészletekről
van szó, elkerülhetetlen késztetést érez annak kiderítésére, hogy mi is volt a
kiinduló téma.
A Book as
Sculpture kamarakiállítás tizenöt könyv-tárgya aktuális és időtlen témákat dolgoz
fel. Ezek közül külön kiemelésre érdemes az amerikai Mary Bennett „German Egypt”-je, amit tájképként is felfoghatunk: a
művész egy szétnyitott, Egyiptomról szóló német útikönyvbe, lapokból „épített”
piramist. Az olasz Elisabetta Gut Book
in Cage-e a latin „liber” szó kettős jelentését, a szabadság és a könyv
kapcsolatát használja fel: a ketrecbe zárt lexikon, a ketrec nyitvahagyott
ajtajával a szólásszabadság és a művészi kifejezés szabadságának metaforája. Molly Van Nice Swiss Army Book-jának
megperzselt lapjai, az inkvizíciótól a náci uralomig, évszázadok történelmének
sötét óráit idézik.
A Land of Enchantement
mintegy huszonöt, fiatal és
kevésbé fiatal ausztrál aboriginal festőnő alkotásaiból mutat be válogatást. Az ausztrál
őslakosok hetvenes évek kezdetétől keresetté vált Dreaming-festészete, néhány
évvel később már nemcsak a férfiak munkáinak, de a többnyire csoportosan
dolgozó festőknőknek is kezdett elismerést hozni. Akárcsak férfitársaik, úgy az
ő, ősi vallási tradícióikból, legendákból táplálkozó, totemikus „álomképeiket” is – legtöbbször
repetitív módon – szimbolikus jelentésű, egyszerű formák, geometrikus motivumok alkotják.
Valamennyi időszakos kiállítás
2010. január közepéig látható.
National Museum of Women in the Arts
1250
New York Avenue, N.W.
