Cserba Júlia: Nyári kiállítások Le Cateau-Cambrésis-ben a Musée Matisse-ban – 1. Lengyel avantgarde, történelmi dialógus Malevic

Lengyelország a múlt század húszas éveiben igen aktív kultúrális élet színtere volt, és itt alakult ki a konstruktívizmus egyik európai központja is.Az irányzatnak olyan vezéregyéniségei dolgoztak abban az időben Lengyelországban, mint Henryk Berlewi, Wladyslaw Streminski, Katarzyna Kobro és Henryk Stazewski. 1924-ben ők hozták létre a Blok-csoportot, saját meghatározásuk szerint a «kubisták, szuprematisták és konstruktívisták blokkját», majd néhány évvel később, nemzetközi kapcsolataiknak köszönhetően, ők alapozták meg az 1931-ben megnyitott łodzi Sztuki Múzeum második legnagyobb európai konstruktív-absztrakt gyűjteményét. Sajnálatos, hogy mindebből csak néhány mű látható a Cateau-Cambrésis-i kiállításon, de a łodziak kezdeti lelkesedése, ki tudja miért, alábbhagyott, és végül csak egyetlen alkotást, Anton Starczewski «Asztal, színes krumplikkal» című assemblage-át adták kölcsön.
Szerencsére a németországi Bochum Múzeum nem gondolta meg magát, és ennek köszönhetően jónéhány Malevics-rajzot, köztük egy kubizmustól érintett 1912-es művet, a «Hóvihar után reggel a faluban»-t és több, 1915 után készült geometrikus kompozíciót láthatunk gyűjteményükből. Malevics jelenlétét a kiállításon nem származása indokolja, hiszen, bár szülei lengyelek voltak, ő már orosznak született, és a művészettörténet is orosz festőként tartja számon, hanem az a hatás, amit munkássága a lengyel képzőművészekre gyakorolt. A szuprematizmusból nőtt ki például a festő és teoretikus Wladysław Streminski (1893–1952) és felesége, a szobrász Katarzyna Kobro (1898–1951) által kidolgozott és gyakorolt unizmus, de szembetűnő a kiállításon szereplő lengyel művészek munkájában a fehér szerepének fontossága is. Példaként említhetjük Henryk Stazewski (1894–1988) kompozícóit vagy későbbi fehér reliefjeit a 60-as évekből, a 1939-es születésű Stanislaw Drozdz «in situ» installációját a «Miedzy»-t, egy szoba fehér alapon fekete betűkkel teleírt falait vagy Edward Krasinski (1925–2004) «Intervenció»-sorozatát a nyolcvanas évekből. Krasinski 1969 óta valamennyi kompozícióján, amelyek leginkább nagy fehér felületekből épülnek fel, azonos, a földtől számitott 1 méter 30 cm magasságban, kék ragasztószalagot futtat végig, és ez a kék csík a képeken túl, az egymás mellé akasztott következőkön is folytatódik, a végtelenbe vezet.  
Visszalépve az időben, szólnunk kell még Karol Hillerről (1891–1939) is, akinek életművéből csak keveset kímélt meg a háború, de azok a fotógrafikák, amelyeket a kiállításon láthatunk, egy kíváló művészről adnak hírt. Szülőhazáján kívül kevéssé ismert, de megismerésre érdemes Waclaw Szpakowski (1883–1973) is. Őt egész életében a végtelen vonal témája foglalkoztatta, ami első látásra dekoratív, díszítőmotívumoknak tűnő geometrikus kompozíciókhoz vezették, kísérletei azonban azoknál sokkal összetettebb problémákra irányultak. 1920–1930 között készült tollrajzai a hatvanas évek minimalizmusát vetítik előre.
Roman Opalkának (1931) három azonos méretű képe látható, valamennyi címe (a rajta szereplő számok tartománya) mellett «részlet» olvasható. Mint ismeretes, Opalka egész festészetét egyetlen műnek tekinti, amelynek egy-egy kép csak részlete. A különböző korból származó festményekről, a sorszámok nagyságán kívül, színárnyalatuk is elárulja, melyik készül korábban vagy későbben. Opalka képei ugyanis az idővel világosodnak, a háttér és számok egyaránt fehérednek, a színek közelednek egymáshoz, egészen addig, míg – ha ezt a művész megéri – majd olvashatatlanul összeolvadnak, «elmúlnak».
Két másik kortárs művész, a New Yorkban élő Tadeusz Myslowski (1943) és a Gdansk-ból érkezett Jaroslaw Flicinski (1965) helyszínen készített alkotásai is mutatják, hogy a lengyel képzőművészek, akárcsak a múltban, napjaink kortárs művészetében is számottevő szerepet töltenek be.
A francia, lengyel és német múzeumok mellett, a párizsi Denis Renée galéria, a New York-i Irena Hochman Fine Art Ltd. és a hatvanas évek kommunista országainak egyetlen avantgarde galériája, a varsói Foksal, valamint magángyűjtők kölcsönözték a kiállítás anyagát.