Silences (Csendek) címmel, olyan kortárs tárlat nyílt Strasbourgban, a Musée
d’art moderne et contemporainben, amelynek anyagát a francia filmművészet egyik
markáns alakja, a független film és mozi elkötelezett védelmezője, Marin Karmitz állította össze.
Marin Karmitz, annak ellenére,
hogy a kiállítás az ő válogatása alapján jött létre, nem tekinti magát kurátornak,
amint az egy, vele folytatott beszélgetésből kiderül, hanem inkább gondolatok
és érzések továbbadójának. «Nem szeretem
a kurátor fogalmat, mert ez alatt azt értjük, hogy az illető valamiféle rendbe
szervez, az én szememben viszont a művészet inkább rendetlenséget teremt, mint
rendet.»
Ugyancsak ebből a beszélgetésből tudjuk meg, hogy olyan kiállítást akart
létrehozni, amely hidat épít az általa legjobban ismert terület, a film és más műfajok, az irodalom, a zene, a
festészet és szobrászat, a fotó és a videó között, nem hagyva figyelmen kívül
az alkotókra ható filozófusokat sem. A kiválasztás másik szempontja az
volt, hogy a francia képzőművészet két, szerinte nagyon fontos és termékeny, de
eddig kevéssé feldolgozott periódusában készült műveket is bemutasson: egyrészt
az 1950 és 1965 közötti évekből, abból az időszakból, amikor a filmművészetben
megjelent a Új hullám, az irodalomban az Új regény és a színpadokon az Új színház,
Samuel Beckett-tel és Eugène
Ionescoval, másrészt az 1968 utáni évekből, amit a Figuration narrative kialakulása,
és olyan művészek színrelépése fémjelez, mint például Christiane Boltanski.
«Megérteni a múltat, továbbadni
a jelennek, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a jövő változást hozzon» – vallja a romániai
születésű filmszakember. És miképpen a kiállításon keresztül Karmitz tulajdonképpen
saját történetét, saját személyiségét kutatja, úgy a bemutatott alkotásokkal
ugyanerre invitálja a látogatót is, és ezt nagyban elősegíti az elmélyülésre
alkalmas, intim tereket teremtő szcenográfia is. Nincs kijelölt útvonal, ajánlott
sorrend: akárcsak egy labirintusban, esetleges irányban elindulva, szabadon járkálhatunk,
visszatévedhetünk ugyanoda, miközben a kialakított terekben, kis „szobákban” önállóan
elhelyezett alkotások előtt üldögélve, azokkal közeli, személyes kapcsolatot
létesíthetünk. Van azonban egy hely, ahol utunkat a művész vezeti, ez pedig Joseph Kosuth könyvtára, a «Phénomène de
la bibliothèque»: a földreszórt ezernyi könyv között csak egyetlen
szabadonhagyott átjárón kényszerülünk áthaladni. Eredetileg Tadeusz Kantor színdarabjában, a Halott
osztályban «szerepeltek» azok az életnagyságú bábúk, amelyek az azóta már önálló
installációvá vált «Gyerekek az iskolapadban» elemeit képezik.
Martial Raysse «Raysse Beach»-e
homokos tengerpartot varázsol elénk, aminek hangulatát a juke-boxból szóló
dalok teszik még érzékletesebbé, és ez a kellemes látvány és zene még inkább
hangsúlyossá teszi azt a kontrasztot, amit Ilya
és Emilia Kabakov Labirintusa (Labyrinth – My Mother’s Album) képvisel: itt
a szovjet társbérletek sivár és kilátástalan atmoszférája érinti meg a látogatót.
Az eddig említettek mellett, Alberto
Giacometti, Juan Muñoz, Annette Messager, Christian Boltanski, Bruce Nauman,
Georg Bazelitz, On Kawara, Robert Gober, Mario Merz, Dieter Appelt és Chris Marker alkotásai szerepelnek a tárlaton.
Az augusztus 23-áig nyitvatartó Silences-kiállítást
októbertől a lisszaboni Berardo Múzeumban is bemutatják.