Úgy tűnik, megnyugtatóan rendeződött a Musée de Montmartre sorsa, és a most megnyílt kiállítást hasonlóan érdekes továbbiak fogják követni. A néhány évvel ezelőtt súlyos pénzügyi helyzetbe került múzeumot, amely megalkulása óta évtizedeken keresztül a gyűjtemény tulajdonosa, a „Le Vieux-Montmartre” Társaság vezetése alatt állt, 2009-ben a végleges bezárás fenyegette.
Két évvel ezelőtt Párizs város megbízásából, az irányítást a már több francia műemlék helyreállításával és kezelésével sikeresen foglalkozó Kléber Rossillon Társaság vette kézbe. Első lépésként felújították az egykoron önálló településnek számító Montmartre vidékies életének utolsó emlékei közé tartozó 16-17. századi épületegyüttest, amely többek között olyan festők műtermének adott helyett, mint Emile Bernard és Raoul Dufy, de hosszabb ideig lakott itt Suzanne Valadon is fiával, Maurice Utrilloval. Rendbehozták a kertet is, mégpedig igazi francia ízléssel és impresszionista festményeket idéző stílusban, emlékeztetve Pierre Auguste Renoir ra, aki olyan híres műveit festette itt, mint a Bál a Moulin de la Galette-ben (Bal au Moulin de la Galette, 1876) vagy a Tánc a városban-t (La danse á la ville,1883). E képek is arról az időszakról tanúskodnak, amelyet a jelenleg látható kiállitás, a „Chat Noir körül, művészetek és örömök a Montmartre-on 1880-1910” (Autour du Chat Noir, arts ets plaisirs 1880-1910) tár az érdeklődők elé.
Az 1881-ben életre kelt kabaré, a Chat Noir új színt hozott a Montmartre életébe. Az alapító Rodolphe Salis jó érzékkel nem sajnálta a kabarét alkotó, mindössze két kisebb terem egyikét kizárólag az író, költő és művész törzsvendégek rendelkezésére bocsátani, olyan találkozóhelyet teremtve ezzel, amelynek szabadságot és modernizmust kereső, színvonalas beszélgetései, vitái mind több és több vendéget vonzottak. Emellett nemcsak maga az intézmény vált egyre ismertebbé és közkedveltebbé, de az általa kiadott, abszurd humorral teli újság, a Revue du Chat Noir is, olyan művészek illusztrációival, mint Adolphe Willette, Théophile-Alexendre Steinlein, Caran d”Ache és Henri Rivière. A Chat Noir népszerűsége oly mértékben megnőtt, hogy hamarosan új épületbe kellett költöztetni. Az új hely új ötleteket is szült: létrehozták az árnyszínházat és az első zenés kabarét is. Ez utóbbi sok kellemetlenséget szerzett a mulató tulajdonosának, mivel a rendőrség nem járult hozzá, hogy ott zene is szóljon, sőt a zongorát el is kobozták. Salisnak csak hosszas küzdelem árán sikerült visszakapnia a hangszert, akkor viszont már a zene engedélyezésével együtt. Ez utat nyitott a többi, gomba módra szaporodó kabarék számára is: rövid időn belül háromszázhatvan kisebb-nagyobb zenés kabaré működött Párizsban. A Chat Noir sok vihart megélt zongoráját pedig, amelyen annak idején nemcsak a kabaré zongoristái, de Erik Satie és Claude Debussy is játszott, sőt zenét is szerzett, néhány évvel ezelőtt – paradox módon – épp egy rendőrfőnök ajándékozta a múzeumnak.
Ami azonban igazán legendássá tette a kezdettől fogva avantgarde törekvéseket támogató Chat Noirt, az a falai közt meghonosított árnyszínház volt. A több évszázados művészetet modernizált formában felelevenítő Théâtre d’Ombre létrehozói Henri Rivière és Henry Somm voltak, de később más művészek is csatlakoztak hozzájuk. Az átlátszatlan üveg mögött mozgatott, művészi fokon megtervezett és kivitelezett figurák, amelyeket kezdetben kartonból, később horganyból vágtak ki, a hagyományos árnyjátékokhoz képest sokkal finomabbak, részletgazdagabbak voltak. Mindehhez járultak a háttér színes, képzőművészeti alkotásnak is felfogható díszletei, és a színjátékot kísérő zongorajáték és ének is. A merészen erotikus töltetű előadások kizárólag felnőtteknek szóltak, és a közönség soraiban szórakozni vágyó fiatal hölgyek, munkások és a bohém világ szereplői mellett az úri közönség, sőt a walesi herceg jelenléte sem számított szokatlan jelenségnek. Henri Rivière és Henry Somm árnyszínháza vitathatatlanul nagy hatást gyakorolt a valóság realista ábrázolását elutasító szimbolista festőkre és különösképpen a Nabikra. Rivière minimalista koncepciója egybeesett a Nabis-k elképzeléseivel, és megerősítésre találtak benne saját, síkszerű ábrázolást, stilizált, leegyszerűsített formákat előnyben részesítő törekvéseikhez. Mindez egyértelműen kitűnik a Nabis-csoport tagjainak, így például Paul Serusier-nek, Pierre Bonnard-nak és Edouard Vuillard-nak itt látható alkotásaiból.A kiállítás középpontjában ugyan a Chat Noir áll, de feltűnnek a Moulin Rouge, az Alcazar, a Les Ambassadeurs és kor más legendás kabaréinak szereplői és hozzájuk kapcsolódó képzőművészeti alkotások, nem kevesebb, mint kétszáz festmény, akvarell, pasztell, rajz és litográfia is. Henri de Toulouse-Lautrec plakátjai, a Bál a Moulin Rouge-ban (1891) és az Aristide Bruant az Ambassadeurs-ben (1893), Louis Legrand Degas-val vetekedő Táncosnő-pasztellje (1892,, Jules Cheret litográfiája, a Les Folies Bergères (1893), Juan Gris tollrajza, a La Moulin Rouge előtt (1908), Ferdinand Bac karikaturája a Moulin Rouge előtt álldogáló Toulouse-Lautrecről, ismeretlen fotósok felvételei a Chat Noirról és Louise Weberről, ismertebb nevén La Goulue-ről, valamint számtalan tárgyi emlék, gazdagon illusztrált folyóirat, katalógus, műsorfüzet varázsolja a látogatók elé a párizsi kabarék őskorát. A Chat Noir története az alapító Rodolphe Salis halálával véget ért ugyan, de a „café-cabaret” műfaja (az Au Lapin Agile-tól a Chez ma cousine-ig, sok helyszínen), ha nem is, mint az avanatgarde melegágya, de saját korához illeszkedve ma is él, hiszen Párizs nem lenne Párizs, ha múltját kizárólag múzeumokba zárná.
