Néhány
nappal azután, hogy a Musée d’art moderne de la Ville de Paris-ban véget ért
az a kiállítás, amely makettek és építészeti tervek mellett, Yona
Friedman tizenegy, afrikai mesék által inspirált, 1960 és 1963 között
készített animációs filmjét is bemutatta, korunk
egyik legeredetibebb, legrendhagyóbb építésze újabb meglepetéssel szolgált: Párizs
egy aprócska kertjében létrehozta a Musée des Graffitit, az egyelőre még
gyűjtemény nélküli Graffiti Múzeumot, amelynek első alkotásait is ő maga
készítette.
Yona Friedmannak nem ez az első meglepő múzeumi elképzelése. Hosszú
idő óta foglalkoztatja egy olyan gyűjtemény megvalósításának gondolata, amibe ellentétben
a hagyományos múzeumokkal, nem a múlt és a jelen, hanem a jövő tárgyai kerülnének.
«De hogyan
lehet csinálni egy olyan múzeumot, aminek még nincs, nem létezik a tartalma?» – teszi fel a kérdést egy interjúban,
majd a választ is megadja: «A javaslatom
az, hogy a Szajna fölött, az egyik part és az Ile des Cignes között épüljön meg
egy többszintes „hídváros”, amely száz éven át folyamatosan változni, bővülni
fog. Az élő városnak egy-egy része, egy-egy darabja, például postaláda,
telefonfülke, pad, szemétláda, egy üzlet kirakata, egy újságosbódé vagy éppen
egy egész üzlet kerülne oda…Lépésről lépésre kialakulna egy múzeum-város, amit
kezdettől használni is lehetne. A múzeum katalógusa persze csak száz év múlva
készülhetne el.» Nos, ha ez még nem
is, de egy másik, hasonló elven alapuló elgondolása most megvalósult.
A
Belleville-negyed egy hosszú idő óta üresen álló telkét néhány évvel ezelőtt egy
civil társaság, az «Îlot Lilas»
vehette használatba, és tagjai, a környék lakói, virágoskertet, konyhakertet hoztak
létre benne. Ez a forgalmas utcákkal övezett saroktelken kialakított, gondos
kezek nyomát viselő, kedves rendezetlenségével elbűvölő kis kert ad otthont
Friedman múzeumának. Az építész által tervezett faszerkezetes pergola oldalaira
kifeszítve, átlátszó «rajzlapok» várják a rajzolni, írni vágyó amatőröket és
művészeket. A lapok mindkét oldalát használni lehet, sőt a már létező alkotásokat
is «felül lehet írni», éppúgy mind az utcák házfalain, kerítésein. A megtelt
lapokat időről időre új, üres felületekre cserélik le, az elkészült graffitik
pedig, katalogizálva, a múzeum gyűjteményét gyarapítják majd. Születni fognak absztrakt,
figuratív és kalligrafikus rajzok, szöveges és jelképes üzenetek, szignált képek,
és olyanok is, amelyek létrehozója örökre ismeretlen marad, azt pedig, hogy melyik
kerül a művészeti alkotás katagóriájába, és melyiket tekintik csupán firkálásnak,
azt majd a jövő generáció kritikusi szeme dönti el.
Yona
Friedman megnyitóbeszédében az alkotás lehetőségének demokratizálásáról, és
arról beszélt, hogy igen kevés anyagi ráfordítással, bárhol létrehozható ilyen
múzeum, akár egy piacon is. Az ő szerepe csupán annyi volt, hogy példát adjon,
a folytatást az utca emberére bízza, és hogy nem minden remény nélkül, azt bizonyítja,
hogy koncepcióját már Olaszországban, Berlinben és Los Angelesben is átvették. «Obama választási beszédében azt mondta, hogy
Yes, we can, én pedig azt, hogy Yes,
you can!»
Musée
des Graffiti
Jardin
lilolila, 295, rue de Belleville
75019
Párizs
