Emeric. E néven tartja számon a művészvilág, és amíg élt, így szólították közeli hozzátartozói, barátai, ismerősei is. Az egyszerre melankolikus és életvidám, múltba vágyó és saját korát élvező Emeric néhány nappal ezelőtt itt hagyta szerető társát, barátait, festményeit, és a világnak mindazt a sok szépségét, amit festményein igyekezett velünk megláttatni.
Emeric, eredeti nevén Vágh-Weinmann Imre beleszületett a festészetbe. Édesapja és annak két bátyja is festőművész volt, így nem meglepő, hogy gyerekkora gyakran felidézett legkorábbi emlékei közé tartoztak az otthonukat átitató festékszag, a festőállvány előtt álló édesapa alakja és a gyermeki szemnek csodát varázsoló ecsetvonások.
Tizenegy éves volt, amikor a család Franciaországba költözött és közel nyolcvan, amikor visszatelepült szülővárosába, Budapestre. Gyerekkorában a család bejárta egész Franciaországot, Emeric több mint húsz iskolában folytatta tanulmányait. A háború alattToulouse-ban élt, ahol életre szóló barátságot kötött gimnáziumi tanárával, Jean-Pierre Vernant-nal, az ismert filozófussal és hellénistával, akinek oldalán rész vett az ellenállásban. 1945-ben Párizsba költözött, ahol az ott élő magyarok közül különösen Pór Bertalannal, Gyomai Imrével, Farkas Gáborral került barátságba. Első önálló kiállítására 1948-ban a párizsi Galerie Marseille-ben került sor. Az elkövetkező években a világ legjelentősebb galériái és kiállítóhelyei mutatták be műveit, Párizson kívül többek között Nizzában, Cannes- ban, Saint-Paul de Vence-ban, Marseille-ben, Caracas-ban és Osaka-ban. Az évek folyamán lakóhelyét többször változtatta, amint erről a normandiai tájakat, provence-i olajfákat, dél-francia és baszk falvakat is megörökítő képei is tanúskodnak.1959-ben a Hammer Gallery meghívására járt először az Egyesült Államokban, ahova azután hosszabb tartózkodásokra visszatért, és nagy csodálója, James M. Gavin dandártábornok, második világháborús hős és franciaországi nagykövet támogatásával több amerikai városban, többek között Washingtonban, Los Angelesben, Palm Springben, Philadelphiában is kiállított. Munkájára elsősorban Van Gogh volt nagy hatással. Úgy tartotta, a világ jobban megjeleníthető hajlított, hullámos vonalakkal. Expresszív stílusú festészete folyamatos, szenvedélyes társalgás, párbeszéd volt a természettel. A művészt, saját elmondása szerint,érzelmi szálak fűzték a természethez, különösen az olajfákhoz és a virágokhoz. Folyamatos táncot folytató érzékeny provence-i, baszk, normandiai vagy kaliforniai tájképei az élet szépségét, a harmóniát tárják fel előttünk. Legkorábbi munkáit kivéve emberi, állati figurákat sohasem ábrázolt festményein. Ahogy Somlyó György fogalmazta Emeric 1998-as kiállításának megnyitó beszédében, „mintha az emberi sors nem lenne kifejezhető az emberi sorsok által. Ez az ember nélküli világ tele van az emberiség féltésével és az emberiségtől való félelemmel”. Az új világgal, a nagyvárosi tájjal, a New York-i felhőkarcolókkal való izgalmas találkozását az ünnepélyesebb „The Big Apple” című sorozata örökíti meg, amelyet 1987-ben mutatott be a genfi Musée de l’Athénée-ben. 1985-től nagyméretű, az egész vásznat betöltő zöldség-sorozatot készített, amelyeket 1992-ben Budapesten, a Nemzeti Galériában rendezett életmű kiállításán láthattunk először. Művei számos hazai és külföldi gyűjteményben is megtalálhatók. Jacqueline Kennedy, aki Emeric-et Franciaország egyik legkiválóbb kortárs festőjének tartotta, 1962-ben egy, a művészhez címzett levelében az Egyesült Államok elnöke nevében is köszönetét fejezte ki a gyűjteményükbe került Emeric képekért. Emeric 1997-től Magyarországon élt. Hazatérését a Magyar Szabadalmi Hivatal (ma Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala) kamarakiállítással üdvözölte 1998-ban. A művészt 2012. november 30-án búcsúztatják a Kerepesi úti temetőben.
