Csizmadia Alexa: A fény és a csend költészete

A londoni Royal Academy Vilhelm Hammersøi (1864-1916) festményeiből mutat be lenyűgöző válogatást. Az elfeledett dán festőt halála után csaknem 60 évvel kezdte megismerni a világ, a 90-es évektől Koppenhága és New York jelentős múzeumai rendezték meg monografikus kiállításait, a londoni közönség pedig most ismerkedhet meg a művész több mint 60 festményével, melyek különböző múzeumi és magángyűjteményekből érkeztek.
Hammersøi legjellegzetesebb képei csendes, szinte kísérteties lakásbelsőket ábrázolnak, melyek ürességét néha egy-egy magányos figura töri meg. A lakás a művész koppenhágai otthona, az ábrázolt figura pedig rendszerint felesége, Ida. A színek mindíg visszafogottak, a szürke és a barna árnyalatai dominálnak. A festő úgy vélte, minnél kevesebb színt használ, annál hatásosabb a kép.
A csend Hammersøi lételeme volt. A művész barátja, Rainer Maria Rilke – aki egy esszét is publikát a festőről –, naplójában feljegyezte, milyen nehéz volt a hallgatag Hammersøi-vel a beszélgetés.
A kiállításon az enteriőrök mellett tájképeket is láthatunk, többek között egy néptelen londoni utcáról egy ködös téli reggelen. A művész többször töltött hoszabb időt Londonban, ahol elsősorban az antikvitást tanulmányozta. A British Múzeum görög domborműveiről több tanulmányt készített. Utazásai után azonban mindíg visszatért koppenhágai otthonába, hogy folytassa a lakásbelsők és portrék festését. Az enteriőrben ábrázolt figura motívuma átvonul a művészettörténet évszázadain, különösen a XVII. századi Németalföldön volt jelentős. Az ábrázolt nők szinte mindíg intimitással töltötték meg a szobabelsőket, az otthon a háborúk idején szentimentális idill volt. Hammersøi-tól azonban mi sem áll távolabb, mint a szentimentalizmus, képei nem ilyen üzenetet közvetítenek; a terek gyakran üresek, a hátulról ábrázolt figurák megfejthetetlenek, a festő nem nyújt kulcsot a képekhez, de mindent átitat a melankólia szürkéje.
Hammersøi festményeit a szimbolisták korabeli művei közé sorolják, a dán festő azonban iskoláktól független, öntörvényű alkotó volt. A mai néző számára képei láttán kézzelfekvőbb párhuzamnak tűnik a filmek nyelvezete, Bergman-tól a Film Noir-ig.