A 65 éves múltra visszatekintő Polaroid, akárcsak valami dinoszaurusz, nem hajlandó csendben és nyomtalanul kimúlni. A Polaroid technika hardcore hívei világszerte kísérleteket tesznek arra, hogy mesterségesen életben tartsák, míg az a generáció mely már aligha tapasztalhatta meg első kézből a Polaroid instant varázsát, iphone alkalmazásokkal és különböző softverekkel törekszik elérni azt a nosztalgikus és efemer hatást, mely ezeknek a képeknek a sajátja.
A 18. Esztergomi Fotográfiai Biennále ezúttal a Polaroid előtt tiszteleg, több mint negyven hazai alkotó mutatja be képeit a Vármúzeum Rondella Galériájában. Az Esztergomi Fotográfiai Biennále, a Magyar Fotográfiai Múzeum és az InstART csoport összefogásával létrejött kiállítás előző állomása a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum volt, a fotóhónap keretében pedig a Kolta Galériában lesz látható az anyagból összeállított válogatás.Esztergomban (akárcsak Kecskeméten) Fazekas Lajos fotótörténeti jelentőségű gyűjteményének Polaroid kamerái láthatóak a művek mellett, s ezzel felhívják a figyelmet arra a technikai innovációra, amely felszabadította az amatőröket, akik nem függtek többé a képeket kidolgozó laboroktól, s azonos időben szemlélhették munkájukat és annak tárgyát. Különös módon az Edwin H. Land által elsősorban amatőröknek kifejlesztett technika a művészetben vetett igazán hosszantartó hullámokat. Amikor az elismert amerikai fotóművész, Robert Frank a hetvenes években (a Polaroid SX-70 piacra kerülése utáni csúcs-korszakában) áttért az instant fotóhasználatra, úgy fogalmazott, nem azt akarja megörökíteni amit lát, hanem azt, amit érez. Mintha az esztergomi kiállítás alkotóinak egy részét is valami hasonló motiválná, többek között Bécsi Imre, Fejér Zoltán, Papp Nikoletta vagy Floszman Attila képein érződik hasonló indíttatás.
A Polaroid alkalmazása a kriminológiában, a kémtevékenységben vagy éppen az amatőr pornóban magától értetődő volt, művészeti térnyerése azonban Edwin H. Land tudatos marketingmunkájának eredménye. Korának kiemelkedő fotósaival, elsőként Ansel Adams-szel szövetkezett, hogy a technikát minél nagyobb presztízs övezze, laboratóriumban művészek kísérleteztek, miközben olyan alkotóknak, mint Chuck Close, David Hockney és Andy Warhol, képeikért cserébe kamerákat és nyersanyagokat biztosított. Így épült fel lassan az a kiemelkedő jelentőségű Polaroid gyűjtemény, melyet a Polaroid Corp felszámolása után 2010-ben a Sotheby’s bocsátott aukcióra. Az anyag jelentős részét sikerült egyben tartani, s az most a bécsi WestLicht museum tulajdonát képezi, s gyakran látható különböző kiállításokon, jelenleg például Helsinkiben.
A Polaroid Corp gyűjteményének megalapozása idején még nagyon kevesen gyűjtöttek fotót, akár 100 dollárért is fontos művekhez lehetett jutni, s ennek egyik oka a fotó sokszorosíthatósága és annak szabályozatlansága volt. A polaroid mint egyedi mű azonnal kiküszöbölte ezt az aspektust, ezzel felbecsülhetetlen jelentőségű lépéseket tett a fotó mint gyűjtési terület felértékelődése felé, ugyanakkor az egyedi papírkép miatt a művészek szélesebb rétege fordult ehhez az alkalmáshoz. A színek kiszámíthatatlansága, a Polaroid transzfer lehetősége a kreatív alkalmazásnak nyitottak tág teret, s mindez a mai alkotókat is rabul ejti; a fotóbiennále anyagában például többek között Deim Balázs, Simon Csilla, Török László, Varga Gábor Ákos és Varga Tamás mozdul el a kísérletezésnek ebbe az izgalmas irányába.
Martin Parr a Polaroid képalkotást a beépített nosztalgia jelenlétével jellemezte. A fotók gyakran olyanok, mintha egy álom szűrőjén át látnánk őket, szinte születésük pillanatában a múltba merülnek, időhöz való viszonyuk különös, elégikus, s erre az idő dimenzióra építenek rá új rétegeket Ilku János vagy Tóth Ego István munkái. Több kiállító művész reflektál a médiára, köztük Baricz Katalin vagy Detvay Jenő, míg mások szinte fordított időutazást hajtanak végre, amikor valósággal a fotótörténet kezdeteiig lépkednek a Polaroiddal, mint Gombos Lajos, Herendi Péter vagy Tímár Péter. Stalter György és Vedres Ági az ismerős “háztartási” jellegű Polaroid alkalmazás magasiskoláját mutatják be képeiken.
Bármennyire anakronisztikusnak hat is a polaroid használat a digitális képalkotás korában, az esztergomi kiállítás igazolni látszik létjogosultságát, miközben felhívja figyelmünket arra is, hogy az azonnali képalkotás ma már oly természetesnek tűnő világa csakúgy, mint a fotózás széles rétegek általi mindennapi alkalmazása, aligha születhetett volna meg a Polaroid Corp és Edward H. Land innovatív munkája nélkül. A Polaroidot maga alá gyűrő digitális fotóból azonban sokak számára hiányzik a fotónak az a sajátos alkímiája, melyből az Esztergomi Fotográfiai Biennále is ízelítőt nyújt. A Polaroid Corp 2008-ban bejelentett csődje egy csapásra „coollá” és menően „retróvá” tette a technikát, divat- és életmódmagazinok, reklámok kedvelt vizuális toposza lett, elszánt hívei azonban nem engedik a múltba süllyedni, vagy dinoszauruszként természettudományi (avagy technikai) múzeumokban porosodni. Ha már állathoz hasonlítjuk, legyen inkább macska, melynek a legendák szerint több élete is van.