„Felnőtt magyar férfi vagyok
nő a körmöm és a hajam
férfi a bajuszom és a szakállam”
Ezt a versrészletet Garaczi László
helyett Dorcsinecz János is írhatta volna,
akinek kiállítása az Óbudai Társaskör Galériában látható Hideg, hideg címmel.
A
fiatal művész
száz bemutatott rajza a hétköznapi élet apró rituáléit
ábrázolja; haj-, és körömvágást, hajmosást, filmkockaszerűen
kimerevített csorgó-cseppenő vizet és szinte keresetlen képkivágásokban
esetleges csendéleteket a leghétköznapibb tárgyakról. A film-hasonlat nem
véletlen, a kivetítőn ritmikusan pergő rajzok nem fázisrajzok ugyan mégis
folyamattá strukturálják a dokumentált mozzanatokat, az idő dimenzióját adják a
műhöz, ami
bizonyos értelemben az időről is szól. A haj és a köröm növekedésében az idő
képződik le valamiképp, ahogy a Duna folyásában is – és sok víznek kell addig
lefolynia a Dunán míg egy művész
Dorcsineczhez hasonlóan egy olyan „kézenfekvő” témát tud majd
beemelni a művészetbe
mint a köröm.
A
túlnyomórészt tussal és ecsettel készült rajzok a kalligráfia lendületét,
gyorsaságát és meditatív kapacitását idézik fel. A tusrajz gyors technikája a
rajzoknak valamiféle instant frissességet kölcsönöz.
A
mikrokörnyezet, a hétköznapok mozzanatainak állandó megfigyelése és rögzítése
lehet afféle ujjgyakorlat, ami frissen tartja az analitikus szemet és a látványt
rögzítő kezet, a vizuális napló elemei azonban ritkán állnak össze önmagukon
túlmutató sorozatokká. Dorcsinecz a legszemélyesebb-ben a legáltalánosabbat
ragadta meg; a nemtől, kortól és földrésztől függetlenül bárkinek ismerős
mozzanatokat, melyeket nem övez kitüntett figyelem (eltekintve persze a bizonyos
életkorokban és kultúrákban alkalmazott rituális hajvágástól).
John Ruskin a
19.század legkiemelkedőbb műkritikusa,
aki mindamellett költő és képzőművész is
volt, mindíg magánál hordott egy vázlatfüzetet, mint mondta
nem „reputációja és nem is mások vagyok saját maga kedvéért, hanem valamiféle
olyan alapvető ösztöntől vezérelve, mint az evés és ivás ösztönéhez
hasonlatos.” A fotó megjélenésével egyidőben Ruskin úgy vélte a fotó a tudatos
látást nem segíti, hanem éppen ellenkezőleg: leszoktat róla, ezzel szemben a
lerajzolt „szépséget” átéljük és mélyen megőrizzük. Az óbudai kiállítás tanusága
szerint Dorcsinecz János sem gondolja másképp. Ruskin és kortársai szemüket
távoli horizontok felé vetették a „szépséget” keresve, mert talán még nem
fedezték fel azt, amit Dorcsinecz; hogy a láb mindíg kéznél van.