Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Lucian Freud, a figuratív festészet legkiemelkedőbb brit képviselője.
Lucian Freud Sigmund Freud unokájaként 1933-ban családjával együtt telepedett le Londonban. Tanulmányait a Central School of Londonban, majd a Cedric Morris kelet-angliai festőiskolában végezte, első önálló kiállítással 1944-ben jelentkezett. Csaknem hét évtizedes pályafutásának felét szinte ismeretlen, marginálisnak tartott és alul értékelt festőként töltötte, az expresszionizmus kései brit zárványának titulálták, csupán a ”80-as évek végére tett szert szélesebb ismertségre és szakmai elismerésre.
Korai korszakában virágcsendéleteket is festett, legjellemzőbb munkái azonban expresszív portrék közeli családtagjairól, valamint a brit arisztokrácia és társadalmi élet közismert figuráiról. Modelljei között szerepelt Thyssen-Bornemisza báró, Lord Rothschild, Kate Moss és Jerry Hall is. Portréit és aktjait a személyes értintettség jellemezte, talán a királynőn kívül minden modelljéhez közeli viszony fűzte. Legkedvesebb modellje „Big Sue” (Sue Tilley), egy londoni munkaügyi központ 127 kilós dolgozója, aki gyakran több hónapig modellkedett egy-egy képhez. Freud kedvenc múzsájáról készült az Alvó szociális munkás (Benefit Supervisor Sleeping) című festménye is, ami egy 2008-ban rendezett aukción 17,2 millió fontos (33 millió USD) rekordot állított be – a legmagasabb áron elkelt élő művész alkotásaként. (Sue a festmény keletkezéséről és Freud-al való munkájáról itt számol be.)
Freudot gyakran illették olyan jelzőkkel, mint „kortárs régi mester”, vagy korunk Rembrandtja, minden bizonnyal számtalan önarcképére utalva. 2002-es Tate Britainben rendezett retrospektívjének kurátora, Sir Nicholas Serota a késő 20. század legnagyobb figuratív alkotójának nevezte. Munkamódszere rendkívül lassú és szisztematikus volt, korai, kidolgozott részletekben bővelkedő munkáit az ”50-es évek végétől kezdve disznószőr-ecsettel festett lendületes képek váltották fel, ecsetjét minden egyes ecsetvonás után egy rongydarabba törölte. Ezek a stúdiójában felhalmozódott rongydarabok sok festményén megjelennek, szinte védjegyévé váltak a ”80-as évek után.
Szinte az egész életét nyugat-londoni műtermében töltötte, ahol (egyik kritikusa szerint) sikerült konzerválnia a háború utáni London hangulatát annak minden kilátástalanságával és reményvesztettségével. Modelljei kopott kanapéján vagy festékes rongyhalmai előtt pózoltak, azaz inkább csak vegetatív módon léteztek, míg a festő a szeretet és a könyörtelenség mozdulataival ültette át a vászonra testüket, minden idealizálást nélkülözve, a halandóság számtalan jegyével, ráncával, visszereivel együtt. A festő bevallása szerint a genitáliáikat állatok módjára büszkén felfedő aktjain az arcokat mindig legutoljára festette meg, hiszen számára az nem volt más, mint egy másik húsdarab.
Freud a mulandóság festője volt, aki szerint igazi valónk ruhátlan testünkben jelenik meg.