Csizmadia Alexa: Posztumusz

A művészet utolsó tabuja a halál aktusa. Talán ezért is borzolja a kedélyeket Gregor Scneider új projektje, melyhez egy olyan részvevőt keres, aki egy galériában, közönség előtt töltené életének utolsó óráit. A szintén német Walter Schels és Beate Lakotta fotósorozata 24 kettős portréból áll, a képek a halál előtt és annak bekövetkezte után ábrázolják a szereplőket. A fotókat az azokon megjelenített szereplők gondolatai kísérik. A halált, amely valaha az élet természetes része volt, ma kórházak zárt ajtai mögé száműztük, így ma legtöbben soha nem szembesülnek holtestekkel. Bizonyára ezért könnyű Schels-t és Lakottát szenzációhajhászással vádolni, az alkotóktól azonban mi sem áll távolabb. A londoni Wellcome Trust tavaly megnyílt múzeumában látható kiállítás meltóságteljesen közelít ehhez a nehéz témához. A német alkotópáros berlini hospice-ekben készítette el a munkát, az együttműködésre vállalkozó szereplőkkel életük végéig szoros kapcsolatot tartottak fennt, rendszeresen, szinte naponta látogatták őket. A képeknek így nincs voyeur jellege, az utolsó fotóval tulajdonképpen elbúcsúztak kollaboránsaiktól majd a nagy (100×100 cm-es) nagyításokkal emlékművet állítottak nekik. A korábban Németországban könyv formában is megjelent munka a szereplők életéről, annak utolsó szakaszáról is beszámol.
Schels megfigyelte, hogy míg a kamera előtt automatikusan mosolyogni szoktunk (cheeeese!) a hospicekben készült portrék szereplői ezt soha nem tették. A halál közelében lehullottak róluk a tettetés és megfelelni vágyás berögzült sablonjai, valódi önmagukat mutatták meg. A sorozat készítése során az alkoltók halálról, s ezen keresztül az életről kialakított felfogása is megváltozott, s a kiállítás látogatói közül is sokan számoltak be hasonló tapasztalatról. Schels és Lakotta a halált az élethez, a halottat az élőhöz kapcsolják, ellentétesen a nyugati társadalmakban megfigyelhető tendenciákkal. Megközelítésük a fotózsurnalizmus klasszikus módszerein alapul, ezért is nyerhették el sorozatukkal 2004-ben a World Press Fotópályázat 2. díját. Képeik az egyénin keresztül univerzális témát tárnak fel, mindannyiunkhoz szólnak.