A Sarkvidéki hisztéria című kortárs Finn művészetet bemutató kiállítás a New York-i MOMA-ból, illetve annak PS1 nevű fiókintézményéből érkezett a budapesti Ludwig Múzeumba. A tizenhat művész a Finn szcénát elmélyültnek, sötétnek, ám metszően humorosnak mutatja be. A kiállítás címe egy olyan jelenségre, irracionális hangulatra utal, amely a szürke elhúzódó tél hónapjaiban számunkra is közeli és átélhető lehet.
A hosszú tél kiváltotta extrém viselkedést generáló „hisztéra” leegyszerűsítő elmélete nem nélkülöz némi tudományos alapot, formailag mégis inkább egy városi legendához hasonlít. Egy kiállítás kurátori kiindulópontjaként azonban kétségtelenül van benne ráció.
Pekka Jylhä kitömött nyulakat és kecskét felhasználó szobrai egzisztenciális szorongásokat öntenek letisztult formába. A táncosként és performansz művészként egyaránt ismert Reijo Kela viedonaplójában klipszerűen sűríti össze egy-egy év napjait helyzetből helyzetbe gyalogolva, futva vagy éppen bukfencezve konstans mozgásban van. A következetes megszállottság és a mindennapok dokumentálása Jari Silomäki My Weather Diary című munkájának is allappilére. A különböző helyszíneken készült esetlegesnek tűnő fotókat személyes szövegekkel látja el, melyek utalhatnak egy a fotó készítésének napján történt politikai eseményre, vagy éppen a fotós életének valamilyen aznapi mozzanatára. A világ és az idő szinte beszűkülnek képein, a globális események a bőrünk alá hatolnak, a szerző egzisztenciális szorongásai pedig látszólag globális jelentőségre tesznek szert helyrebillentve a hírügynökségek kommunikációjának egyirányúságát. Anni Rapinoja alkotótársa a temészet. Barkákkal, levelekkel, borít be cipőket, táskákat, kabátokat. Organikus anyagai a Finnek természetközeliségét hirdetik, ami jóllehet, nemzeti sztereotípia, Rapinoja munkái azonban mégsem tünnek közhelyesnek, inkább sokrétűnek, összetetten és elementárisan nőiesnek. Veli Granö videói a Finn társadalom történelemmel is átitatott szeleteit mutatják be, szereplői azonban felfelé, a világűr vagy a paranormális jelenségek irányába próbálnak kitörni a hétköznapok szorításából, ami szórakoztató is lehetne, ha nem lenne inkább tragikomikus. A Pink Twins négy kivetítőn látható pszichedelikus animációja folyamatosan változó absztrakt festmény elektronikus zenével kísérve. Mika Ronkainen az Ordító Férfiak kórusáról forgatott dokumentumfilmet, s ettől szinte csak egy gondolatnyi ugrás a Panaszkórus (Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen) ami filmük tanulsága szerint mára nemzetközi „francise”-zá vált, a Kurszk tengeralattjáró katasztrófáját klausztrofobikus erővel tolmácsoló Marcus Copper installációja mellett azonban a panaszkórus kissé súlytannak tűnik.
Stiina Sarristo hatalmas rajzai önarcképek, melyekben ott feszül a gender ambivalitása. Klasszikus kompozíciói hirtelen a festmények hiányát is a látogató eszébe jutattják talán, ám a kurátori koncepció és a válogatás a festmények veretes műfaja nélkül is kerek, de azért érdekes lenne tudni mi indokolja mellőzésüket és ez a Finn szcénát tekintve mennyiben reprezentatív.
Salla Tykkä Lasszó című videója a voyeuer pozíciójába helyez egy fiatal lányt, aki egy lasszózó és lasszóján újra és újra átugró fiút figyel a redőnyök mögül. A fiú a kötéllel szinte új dimenziót hoz létre, s azon átugorva egy maga teremtette világba lép be (vagy inkább ki-be). A képeken átsüt a pillanat mágikus, szinte letaglózó ereje, a video romantikus zenéje azonban egy másik narrativát sugall. A video helyszínéül szolgáló modernista lakóház akár Matti Suuronen futurista hétvégi házához is kapcsolható, melyről Mika Taanila forgatott filmet. A legendás Futuro ház a technológia és az optimizmus 60-as évek beli aranykorát idézi és kitágítja a 16 művész munkáit bemutató kiállítás időbeli kereteit.
A válogatás izgalmas művészeket kínál felfedezésre, s talán elárul valamit a Finn nemzeti karakterről is – ha létezik ilyen egyáltalán – bár meglehet, hogy csak meglévő sztereotípiáinkra húzunk új, csilivili köntöst.