Sipos Maricát szobrászként a gátlástalan anyaghasználat jellemzi, számtalan újszerű elemet emel be a szobrászat eszköztárába, mint például a levegőt vagy a folyadékokat. A dunaszerdahelyi Vermes Villában bemutatott installációja a Vérkép címet viseli.
Az interaktív alkotást a néző belépése hozza mozgásba, a tranzfúziós tasakokban felfüggesztett vérre emlékeztő folyadék ilyenkor egy tűn keresztül szivárogni kezd és különös alakzatokat rajzol fel egy megvilágított üveglapra. A néző előtt kialakuló „vékép”-et az üvegfelület a falra tükrözi, ahol kalligráfiaszerű képpé lényegül át.
A test a szobrászat hagyományos témája, Sipos Marica azonban nem a testet ábrázolja, hanem a testben lét tapasztalatát közvetíti átütő erővel, szinte a bőr alá hatolva. A Vérkép az emberi test jelenléte nélkül beszél a testről és felidézi a félelemmel karöltve járó fájdalmat. Az installáció éppúgy lehetne egy hadikórház kórterme, mint Kafka Fegyencgyarmatának díszlete. Fent a túlélést jelentő vért tartalmazó tasakok, lent a sebet karcoló, vért kiserkentő tűk. A mechanikus tárgy a legemberibb és legsokrétűbb szimbólummal, a vérrel együtt jelenik meg, hatalmas feszültséget teremtve.
A vér (vagy az arra emlékeztető folyadék) megjelenése ambivalens, a születéstől az erőszakig, az eukarisztiától a vágóhídig számtalan erős kép társul hozzá. A tasakokban függő vér a véradás nemes gesztusára is utal, aminek eredete összefügg az érvágással és az azt kísérő állítólagos megkönnyebbüléssel. A közérzetjavító módszerből némi áttétellel humánus gesztus lett; a test és véráram törvényszerűségeinek megismerésével a levett vér a másiknak életmentő elemmé vált.
Talán az sem véletlen, hogy a transzfúzió kidolgozásának korszaka, a 19. század dereka a romantikus vámpírregények műfajának megjelenésével esik egybe. A vér és annak testből-testbe kerülése, vitális szerepének elismerése keresztülhullámzott a tudományok és a művészetek diszciplínáin. De vajon mit vált ki a mai nézőből, ha „vérrel” szembesül felfüggesztett transzfúziós tasakokban, azaz a testbe való bevitelre előkészítve? Ráadásul hideg reflektorfényben, a kiállítótér steril falai között, amik a kórház steril magányát is megidézik?
A kórházi pillanatok gyakran katartikusak, legyünk akár betegek, akár látogatók. Az élet fontos és lényegtelen dolgai élesen elkülönülnek, hirtelen mintha tisztábban látnánk. Sipos installációja egy katartikus élmény előfeltételeit teremti meg, egyfajta önvizsgálatra ad lehetőséget, s ez a jelentős műalkotások egyik ismérve. A kiemelkedő és maradandó művek képesek a bőr alá hatolni, az általánosban a személyeset kifejezni, mondanivalójukat nem didaktikusan sulykolják, csak helyzetbe hozzák a nézőt, ahol maga találhat rá a válaszokra.
Sipos Marica műveiben mindig erős, letisztult szimbólumokat alkalmaz, ambivalens helyzeteket teremt. Az installáció akár egy performansz, ami a művész jelenléte nélkül zajlik – csak a kiélesített pillanat van jelen, amibe a néző belép. Sipos a test sebezhetőségét kihangsúlyozva szinte katasztrófaturistává teszi a nézőt, ám a katasztrófa ez esetben nem valamiféle természeti csapás, hanem önnön testünkbe kódolva hordozzuk, még ha erről sokszor megfeledkezünk is.
Kortárs Magyar Galéria – Vermes-villa, Dunaszerdahely
2011. október 7. – 2011. 10. 28.