A beszélgetés első része ott ért véget, amikor Bálint Endre öt év után, 1962-ben hazatér Párizsból. A még ismeretlenből a már ismeretlenbe. Külföldön megalapozhatta volna kereskedelmi sikerét is, amikor rábízták a Jeruzsálemi Biblia reprezentatív, nagy presztízsű kötetének illusztrációs munkáit. Azonban ez a siker, a beérkezettség nyugalma végül is nem lett osztályrésze. Az interjúból kiderül, miért.
artPortal: Ha a Jeruzsálemi Biblia sikert aratott, miért nem lett folytatása ?
Kolozsváry Marianna (K.M.): A kötet előképe volt Chagall 1954-ben készített Ószövetség illusztrációja, amit mi is bemutatunk. Bálint ismerte ezeket az illusztrációkat és bibliájának színes oldalait ez inspirálta. Plakátgrafikusként végzett az Iparművészeti Főiskolán, ezért amikor egy filler nélkül Párizsba érkezett, barátai illusztrációs, grafikai munkákat kerestek számára. A Labergerie kiadó vezetője a Jeruzsálemi Biblia kiadásán gondolkodott, s Bálint egyik barátjának unszolására rábólintott, hozzon be ő is próbarajzokat, csakhogy megszabaduljon az erőszakos ajánlótól. Bálint lelkesen munkához látott és meggyőző anyagot készített, a megszokottól eltérő, kelet-közép-európai tradíciójú, annak népi örökségét idéző világ jól hozta mindazt, ami a kor levegőjében benne volt. A Chagall-i hangulat mellett egyfajta kelet-európai frisseséget is, így rábízták a munkát. Bálintnak 45 színes egész odalas és 1250 kis fekete-arany képet kellett készítenie. A fekete-arany illusztrációknál teljesen magára talált, előjöttek a sárospataki, zsennyei emlékei. A Biblia hatalmas siker lett. Az illusztrációkat öbbször kiállították, a párizsi és a brüsszeli bemutatón ott volt Párizs hercegérseke és az apostoli nuncius is. Az első példányt a Pápa kapta meg, a második számozott darab Bálinté lett. Az Express és a Le Monde folyóiratok gyűjtötték az előfizetőket. Ötezer példányban adták ki, a könyv súlya hat és fél kilogram, időnként ma is előbukkan árveréseken, internetes portálokon. A megjelenés után azonban Bálint festeni kezdett, az illusztrátori munkának nem lett folytatása. 1962-ben aztán visszament a vasfüggöny mögé, s bár számon tartották, de “eltűnt a szemük elől”. Ha valaki külföldön sikeres akart lenni, ott kellett élnie. De még egy fontos tényező van: meg kell felelnie a műkereskedelmi követelményeknek. Ez elsősorban azt jelenti, rengeteget kell festenie, pár képpel egy műkereskedő nem tud valakit “felépíteni”, ahhoz képek sokasága kell.
Kiállítási enterirőr a Magyar nemzeti Galériában. Fotók: MNG
Szétnézve most a galéria termeiben úgy látszik, bőséggel alkotott…
K.M.: Igen, de mikor keletkeztek a képek? Párizsból mintegy negyven képpel jött haza. Nagyjából öt évet tartózkodott kint, ez alatt 80-100 képet készített, az a műkereskedelemnek nem elég.
A most kiállított anyag mekkora része magántulajdon és mennyi található közgyűjteményben?
K.M.: Az anyag több mint kétharmada magántulajdon, részint abból adódóan, hogy amikor a hatvanas években Bálint, már megtalálva a saját hangját, hazaérkezett, a tiltott kategóriába tartozott és ebből később is csak a tűrt kategóriáig jutott, dacára annak, hogy Aczél György, a kultúrpolitika teljhatalmú ura, gyerekként árvaházi társa volt. A gyerekkori élmények örökre összekötötték őket, karácsonyra Aczél mindig kapott tőle képet, időnként írtak egymásnak levelet, sőt Aczél intézte 57-ben az útlevelét, amivel kimehetett Franciaországba, de Bálint Endre ennek a kapcsolatnak sok előnyét nem érezte. Hosszú évtizedekig élt a Rottenbiller utca 1. szám alatt, egy szörnyű és zsúfolt lakásban családjával és Vajda Júliáékkal. Csak 1967-ben, amikor már tényleg megkerülhetetlen szereplője volt a magyar művészeti életnek, akkor kapott önálló műteremlakást. A hatvanas években a magángyűjtők, – köztük az én édesapám, Kolozsváry Ernő is, vagy Rácz István, – akik felismerték tehetségét, vásároltak tőle műveket, így támogatták. Mire a hetvenes évekre enyhült körülötte a légkör és a múzeumok is “felébredtek”, hogy vásárolnának tőle, addigra a legjobb művei már magángyűjteményekben voltak. A múzeumi anyagok jellemzően a harmincas, negyvenes évek műveiből, és a hetvenes, nyolcvanas évek alkotásaiból állnak össze. A kollázsoknál más a helyzet, az 1958-59-ben készült párizsi kollázsok jó része a Nemzeti Galériában van. 1974-től, amikor Bálint az asztmája miatt már nem festhetett, ezért ismét vissza kellett térnie a kollázskészítéshez, ebből az időszakból is több került közgyűjteménybe.
Beszélt a személyes ismeretségről, kötődésről, de mit jelent önnek Bálint művészete?
K.M.: Az elsődleges jelentésréteg Bálint képeinél könnyen értelmezhető, az angyal vagy a sorskerék motívuma mindenkinek mond valamit, és nagyon szerethető is. De van egy másodlagos jelentésréteg, amit akkor tudunk megfejteni, ha ismerjük az írásait, verseit. Ugyan kevés motívumáról írta le olyan konkrétan, mint például a Sárospatakon látott Kiss János szíjgyártó mester lófejes cégéréről, hogy mit jelent számára, de aki tud olvasni a sorok közt, vagy a versek képeiből, az megfejtheti mindegyiket. Én ezt a folyamatot szeretem, amikor egyre mélyebbre lehet beleásni Bálint művészetében és a képek és az írások közti összefüggések egyszercsak kirajzolódnak. Nem véletlenül sárgák a falak például a kiállítás elején, a sárga színhez különös viszony fűzte, úgy hívta “gyerekkorom aranyokkere”. Szentendre házai is nagyrészt ilyen sárga színűek, azé a városé amelyik olyan fontos volt az életében. Mondta is: “Mindig Szentendre tékozló fia maradok, bárhová is visz a sorsom.” Bizonyos motívumok magyarázata pedig a verseiből olvasható ki. Bele kell helyezkedni Bálint sorsába, legalábbis én ezt próbáltam, mert akkor érti az ember a történéseket, a halálfélelmeit, vívódásait. “Élek a haláltól” – mondja Bálint. Rengeteg képén tetten érhető a halálfélelem, hogy mi lehet a “túlparton”. Például a Csodálatos halászat című műve is erről szól, ahogy a Várakozók című képe is. Ahogy írja, egész életében csónakos szeretett volna lenni, de rájött, csak utas lehet abban a csónakban, ami a túlpartra visz. Ez egy ilyenfajta festészet: félelem magány, hit, depresszió, ugyanakkor groteszk humor, irónia jellemzi.
Azokból a festményekből amiket az édesapja vett Bálint Endrétől eladtak-e valamit az idők során?
K.M.: Nem és nem is fogunk, hiszen azok az életünk, az otthonunk részei. Amikor 1998-ban a Műcsarnok bemutatta a teljes gyűjteményünket, s egy ideig üresek voltak otthon a falak, mi, gyerekek nem is jártunk haza, mert úgy éreztük, hogy így, üres falakkal ez már nem is az otthonunk.
Ilyen időszakokban kell kifesteni a szobákat…
K.M.: Azt is tettük.