Daniel Buren a legutolsó azon művészek hosszú sorában, akik megkapták a Frank Lloyd Wright által tervezett Guggenheim múzeum épületének belső terét, hogy játszanak vele. Installációja a padlótól a mennyezetig tartó, különleges bolondozás, hatalmas méretű, jéghideg és színházias konstrukció. Első benyomásra úgy néz ki, mintha egy üveg és acél hivatalépület-torony csapódott volna a Guggenheim épületébe. A nézők mintha a függönyök mögül érnének egy színpadra, állványzatok és rétegelt lemez lapok közül, amelyek a tükrökkel borított gigászi szerkezetet tartják.
A Brechtiánus bevezető után a sötétséget fények váltják fel, ahogy az egyes elemek tükröződnek, megsokszorozódnak, kiegészítődnek az üveglapokon. Ahogy a néző halad felfelé a múzeum spirális rámpáján, további tükörfalak mellett haladva el, maga is részévé válik a látványnak.
Ez az installáció változást jelent Buren korábbi, általában száraz és udvarias munkáihoz képest. Yayoi Kusama és Olafur Eliasson pszichedelikus, teret feloldó dekonstrukcióihoz hasonlít. Jobban megnézve Burden munkája már nem becsapódó felhőkarcolóra emlékeztet, hanem inkább úgy tűnik, mintha a Versailles-i kastélyt vágta volna a Guggenheimhez egy jókedvű, gall óriás. Mintha Burden saját Versailles-i Tükörtermét hozta volna létre és roppantotta volna össze a múzeumban.