2009. május 21.-június 28.
Jovián
György legutóbbi kiállítása a nyugat-szlovákiai Trencsén várának
Borbála-palotájában került megrendezésre, munkáival elsőként szerepelhetett az
impozáns kiállítótérben a magyar festőművészek közül.
Jovián,
akinek pályája az állóvíz utáni „újrakezdés” időszakában indult, a bukaresti
Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán sajátította el mindazt a technikai,
mesterségbeli tudást, ami megalapozta a klasszikus művészeti hagyomány elemeit
felhasználó, a neoeklekticizmuson és a szürnaturalizmuson már indulásakor is
túlmutató, expresszív-transzcendentális művészetét. Tematikai és technikai
sokféleség jellemzi munkásságát, szubjektív hangvételű, amorf alakzatokat
felvonultató, absztrakt vagy naturalisztikus, újabban hiperrealista vonásokkal
rendelkező alkotásai mégis félreismerhetetlenül magukon hordják az alkotó
kézjegyét. Jovián folyamatosan alakítja és bővíti mély filozofikus tartalmakkal
rendelkező magánmitológiai rendszerét, amely organikus formajegyekkel,
egzaltált felületkezeléssel párosulva hozza létre a Jovián művekre jellemző
sajátságos, egyéni stílusjegyeket.
Jovián
első számú „rögeszméje” a megszállottság. A műtermi munka számára szüntelen teremtés,
a szó legnemesebb értelmében, a teremtés ezen egzakt formája pedig valamiféle,
a jövőbe torkolló és általános érvényűvé váló, a múltban gyökerező, jelenből
vizsgált emlékezet-folyamat, a művész gondolkodásmódjának, személyisége jellemző
vonásainak, értékrendjének beolvasztása a kulturális emlékezet jól
körvonalazódó, ám felejteni látszó rendszerébe. Egy Jovián-alkotás tehát
figyelemfelkeltés, és átvitt értelemben utódnemzés, a meddővé váló társadalom,
környezet, természet filozófiai, mitológiai rendszerének újrateremtése, vagy rekonstrukciója.
„A festészet
a saját életemről szól – mondta Jovián –, meg arról a kényszerről, hogy festeni
kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, csak festeni. Például tájat – mint a
régiek – (a lélek vidékeit… ?), amely az emlékezet barázdáiból testesül képpé.”
Jovián az
informel egyik legjelentősebb képviselője, Antoni Tàpies, és a hiperrealista Lakner
László képi világától eltávolodva festi új sorozatait. Erdő- képei mellett (újabb)
rög-eszmerendszert alkot, időben és térben kompatibilisnek tűnő tájakat, a
korábbi, vastagon felhordott festékréteg helyett vékony textúrákat hoz létre.
Sötét, de jó néhány korábbi munkájához képest világosodó tónusú alkotásai a
valóság egyes, önkényesen vagy véletlenül kiválasztott szeleteit nagyítják a
végtelenségig, hogy a látogatók fölé tornyosuló göröngyök és rögök, átlényegülés
során elrejtsék a körülvevő külvilágot, előhívva a belső tájakra, lélekmezőkre való
koncentrálás képességét. Jovián ily módon olyan gesztusra készteti kritikusait,
hogy sajátos módon emlékezzenek, emlékezzenek a mulandóságra és tartsanak
önvizsgálatot. Az emlékezetet nem hagyományos eszközökkel irányítja a közelgő
vég felé, a transzformálás pillanatában Jovián indirekt módon követel bűnbánatot,
nem akar rettegést ébreszteni képeinek szemlélőiben, mint a reneszánsz festők,
a festményeiken olvasható, látványos „memento mori” felirat segítségével.
Jovián
tájai a magány szférái, a pusztulásé, sóval behintett szikkadt földek, éles,
kemény kövekkel beterített, élőlény-mentes övezetek, a képfelület olykor
képlékeny masszává dagadó, élettelen csiszolatok sivár egyvelegének káosza. Az
elemi ponthálóval tagolt festményeken, a fiktív-valóság tájain, minden irány,
napszak és helyzet viszonylagos, alakítható. Ezek a tájak idegen bolygókra,
földalatti világokra hasonlítanak, előre vetítik a Föld pusztulásának képzetét,
a „semmi” által generált, megfoghatatlan szorongás táptalan talajai.
A domb, A part, a Fent és lent, A vörös Maremma fotó alapú „pusztuló
ösztöntájakat” sejtetnek, de bevetésre váró szántóföldek is lehetnek akár – egy
science fiction novellához hasonlóan –, tele baljóslatú elemekkel.
A szántás, a Nagy rögök, a Maremma I-IV.
és a Rög-tanulmányok Kadmosz
legendáját idézik, a nemes küldetést teljesítő férfiét, aki Európát keresve elindul
az ismeretlen úton, hogy teremtsen, hogy megalapítsa Théba városát. Kadmosz, Pallasz
Athéné által megsokszorozott erejének segítségével, legyőzi a forrást őrző,
félelmetes, kegyetlen sárkányt, és megtalálja a letelepedéshez „legmegfelelőbbnek”
gondolt helyet, az egyén helyét a világban, mégis harcias óriásokat teremt. Az
általa elvetett sárkányfog-veteményből egymást gyilkoló katonák születnek. Az erős
és kegyetlen sarjak, társaikat legyilkolva, a spártai társadalom vezetőivé válnak,
a rideg, meg-rögzött világban ugyanis a legérzéketlenebb zsarnokok uralkodnak, élhetnek.
Ahogyan Kadmoszt,
talán Joviánt is a balsors kísérti, kegyetlen víziók elől menekül, „idő feletti
töltettel, rejtélyes erővel bíró” tájakon, ahogyan Juraj Meliš szobrászművész,
a Pozsonyi Egyetem professzora jellemezte a Jovián-szférát, a kiállítás megnyitóbeszédében.
Meliš professzor ironikusan hozzátette, hogy az ilyen kopár, baljóslatú, olykor
képlékenynek tűnő tájakért „nem fognak egymással küzdeni az utazási irodák”.
