A budai Karinthy Szalonban látható kiállítás bárkit meggyőzhet arról, hogy nem esett messze az alma a fájától, a mester a tanítványától. A Corvin Rajziskola két tanára, Sipos Marica és Kis Róka Csaba egy-egy tanítványukat választották ki, akikkel együtt mutatják be műveiket. A Karinthy Szalon Mesterek és Tanítványok című kiállítás-sorozata ezúttal a szalon közelében 1994 óta működő Corvin rajziskolának kínál bemutatkozási lehetőséget.
Egy művészpalánta életében az első impulzus, egy markáns tanáregyéniség meghatározó lehet. Sorsdöntő is akár. Sipos Marica alaposan felkészíti növendékeit a mai kihívásokra, nem véletlen, hogy közülük sokan felvételiznek sikeresen a művészeti felsőoktatás intézményeibe. Sipos már rég túllépett a szobrászat kliséin, munkáiban kiszélesíti és szabadon értelmezi a szobrászat mibenlétét. Műveinek alapanyaga az acéltól a levegőig sok minden lehet, s bár nem törekszik monumentalitásra, mégis gyakran és játszi könnyedséggel eléri azt.
A kiállításon bemutatott Vérkép című installációja zsigeri tapasztalatot céloz meg. A sűrűn felfüggesztett, vért adagoló infúziós tasakokból lassan csepeg le egy üveglapra a “vér”. Az üveg síkjára irányított reflektor falra tükrözi a képet: tűk és vérfoltok kalligráfiáját. Az installáció kis terme, mint egy intim szentély, ahol a belépő néző megjelenése aktiválja a tűket mozgásba hozó ventillátorokat, melyek az emberi törékenység és kiszolgáltatottság drámáját karistolják az üveglapra. Mindez kivetítve lírai képpé transzformálódik. Azt is mondhatnánk “magasztosul”, de a pátosz idegen Sipos munkáitól, bár valamiféle mély zsigeri valóságból indított, magasba ívelő elemelkedettség jelen van. A véráztattaság mellett ez a közös nevező Sipos Marica és Kis Róka Csaba munkáiban.
Sipos Marica: Vérkép. 2013, installáció
A Sipos-tanítvány Plank Antal is különös mutatványt hajt végre: szobrainak letisztult formáiban nyugvópontra jut az absztrakt és az organikus forma. A bejárat közelében a Kürtő című szobor posztamens nélkül, szinte szervesen integrálódik a térbe, s mintha része lenne az a jól irányzott fénysugár is, mely egy téglalapot rajzol a forma belső felületére. A mű kommunikál a térrel, a geometriai formák intenzív “mocorgása” Plank mindegyik bemutatott munkájára jellemző, nem férnek a bőrükbe, nem fogadják el geometriailag korlátozott koordinátarendszerüket.
Plank Antal: Kürtő
Vida Krisztina festményei szintén széles látókörű alkotót sejtetnek. Figurális ábrázolása fanyar humorú. Megjelenik itt Lucian Freud kegyetlen realizmusa és Jenny Saville hús-analízáló ecsetje. Vida tisztában van a művészet nemzetközi trendjeivel és el tudja helyezni magát bennük. A vaskos női aktot több alulnézetből bemutató festménye úgy bontja le a korpulens női test Rubens-féle idealizását, ahogy mestere, Kis Róka Csaba robbantja szét a barokk festészet kompozícióinak kliséit.
Vida Krisztina: Cím nélkül
Kis Róka Csaba a kortárs magyar művészeti szcéna legnagyobb és legtehetségesebb (tegyük hozzá: itthon és kint is egyre sikeresebb) provokatőre. Olyasmivel szembesíti a nézőt amit az inkább elkerülne, erőszak, darabolós vérengzés, bomlás, s mindezt lágyan, harmonikus színekkel idilli hátérrel prezentálja, mintha legalábbis a világ legkézenfekvőbb témáit tárná elénk szerényen. Témája bizonyos értelemben természetesnek is tekinthető, hiszen Goya-tól Otto Dix-en át a bécsi akcionizmus alkotóiig sokan próbálták a nézők tűréshatárát kitágítani, hogy kizökkentsék őket közönyükből a háború borzalmai iránt, vagy a társadalom szőnyeg alá sepert problémáit rángassák elő.
Mi lehet a célja a brutális idillekkel? Nyilatkozataiból az derül ki, hogy megközelítése formai játék, többek között az álságos barokk és a giccsbe hajló magyar romantikus festészet váltotta ki ellenérzését. Ez bizonyára így is van, de a képek és lehetséges olvasatuk messzebbre mutatnak. Ismerős a kifejezés: “hétköznapi fasizmus”. Különös oximoron, szétfeszülő szavak ezek, látszólag nehezen férnek meg egymás mellett és mégis; lehet hétköznapi, azaz természetes, ami botrány, mindenhez hozzá lehet szokni, az emberi természet már csak ilyen. Kis Róka Csaba képeit “brutál idill”-ként jellemezni ugyanarról szól: mintha a formával akarná domesztikálni témáját. Az agresszivitást nagyívű agresszív gesztusokkal megfesteni magától értetődőbb lenne, ez a cizellált megfogalmazás azonban rémisztőbb, s tán éppen arra irányítja a figyelmet, hogy legyünk résen, ne higgyünk a csomagolásnak.
Kis Róka Csaba: A legrégibb íratlan törvény fallikus Diadala, 2011
A sokkterápiával dolgozó festő mániákus figurái olyan zombik, akik a műértőket akarják zavarba hozni. A műgyűjtők, különösen Közép-Európában a festmények hagyományos médiumát keresik leginkább, ez közrejátszik a festészet jelenlegi, sokadik reneszánszában. Festményt akartok, hát itt van – mondhatná Kiss Róka Csaba, aki előveszi a médium legismerősebb formai és kompozíciós jegyeit, elviszi őket a barna színvilág felé (ne feledjük, az old school gyűjtők szeretik a barna tónusokat). A felállított diszciplinák mentén festeni, komponálni kezd, ám ezekkel az elemekkel komponálni olyan, mintha a dédnagymamáját rángatná ki a táncparkettre. S lám, a dédnagyi nem szerepel túl jól. Sőt, tánc közben még az is kiderül, hogy a matróna (vagyis ebben a képletben a klasszikus barokk vagy magyaros romantika mestere, akinek a szellemét Kiss Róka megtáncoltatja) nem is őszinte festő, talán csak azért fest mégis, mert ezzel kompenzálja azt a késztetését, hogy családját felnyársalja.
Kiss Róka Csaba összetett művészete a festészet médiumáról is vall, a formakényszer okozta elfojtásokról, s mindeközben teszteli a nézőt: a formának hisz-e inkább vagy a tartalomnak? A forma kölcsönözte tekintély legitimálja-e az ábrázolt attrocitásokat, elveszi-e az élüket?
A kiállítás helyszínén (Bp. XI. Karinthy Frigyes u. 22) május 23-án 18 órakor a Beszélgetés egy rajziskoláról címmel meghirdetett esten Sipos Marica mellett Plank Antal és Vida Krisztina vesznek részt. Kis Róka Csaba jelenleg jobbára Hollandiában él és alkot. A kiállítás május 24-ig látható.