Hód Adrienn / Hodworks – Unusual Symptoms / Theater Bremen (DE): Harmonia, 2022. február 11-12. Trafó, Kortárs Művészetek Háza
Emberek, testek kapcsolódása, párbeszéde. Kompozíciók, képek egymásutánja. Mint Zbigniew Rybczyński Tango-jában az egy térben, de különböző narratívákban szereplők mozdulatainak – a nyújtásnak, a megkönnyebbülésnek vagy a fájdalomnak – hangjai. Csapkodások, ütődések, a testek súlyával való néhol akrobatikus-statikus játék és ennek audiovizuális élménye. A testek, a test határainak ismerete által gyönyörű kompozíciók épülnek fel. Lehet, hogy láttunk már hasonlót: a kortárs táncművészetet figyelve sok visszatérő motívum, hangulat sejlik fel: provokatív koreográfiák, a “nézői mivolt” próbára tétele, a testek, a bőr látványa, a nyersesség, az “uncanny” világ. A nézőtér négyzetes, két-két oldalt tribün és széksorok keretezik az így lent kialakított univerzumot: sokszor hasonlít ez a Dogville szcenikai világára, ahol az intim terekben zajló élet jeleneteiben – hiába nincs meghívásunk – nézőként mégis jelen vagyunk, egyfajta voyeur-ökké válunk. Egymásba fonódó alakok, összenövések, szétszakadás, s mindez epizodikusan váltakozik ahogy előre haladunk. A dramaturgia figyelembe veszi a befogadót: lassan bontakozik ki a kép, apró mozdulatokból tartunk az expresszívebb, sokszor monotonul ismétlődő mozgás felé. Az ütemesen, végül konstans jelenlévő techno-szólam a csendből lassan bekúszva egyre hangosabb: a kezdetben párokban vagy egyedül nyújtó és bemelegítő gyakorlatokat végző táncosok mozdulatai egyre dinamikusabbá, egyre táncszerűbbé válnak. Egy kimerevített, de mégis mozgó képet figyelünk: mintázatok rajzolódnak ki, melyben egyes táncosok másoktól ellopott/kölcsönzött mozdulatokat dolgoznak át, torzítanak el, ismernek meg, majd dobnak el maguktól. Az egymástól ill. egymásról való tanulásban a testek egyre közelítenek, néhol végleg összemosódnak. A mozgókép túlfeszített, lassan elpattanó pillanatába hirtelen beálló csend megkönnyebbülést is, de hiányérzetet is hagy maga után. Ez mégis becsapás: az előadás nem ért véget, finálé következik. A rendkívül meghatározó és valamiféle öniróniát is előhívó, sokszor klisé-szerű “kortárstánc hangulat” egy fergeteges ünnepléssé alakul át. Retro slágerek torzított dallamai robbannak be, a táncosok egyesével illetve párban a színpad közepén “fellépnek” egymás előtt, néhol táncpárbaj-szerű jelenetek alakulnak ki. Ez egy happy end, a felszabadultság ünnepe – egy boldog tánc, boldog emberekkel.
Egy jobb világban – egy olyan világban, ahol nem az emberek, rasszok, identitások, társadalmi determinációk által felállított különbségek mentén értelmezzük önmagunkat és embertársainkat – lehetne erről az előadásról ÍGY írni. Egy ideális világban nem kellene kiemelni, aláhúzni és szövegkiemelővel kisárgítani azt, hogy ebben az előadásban testi fogyatékkal élő táncosok szerepelnek. Ez az előadás felrúgja a kortárs tánc konvencióit és a testek közötti szélsőséges különbségek szépségéről, a testek különböző képességeiről, a normatív és a nem normatív relációjáról, egymás feltétel nélküli elfogadásáról és ennek gyakorlatáról szól. Ezt az információt elhallgatva azonban ez az előadás egy mindennapi táncelőadás. A messzi jövőbe tekintő révedő elképzelés, hogy egyszer majd tudunk úgy fordulni egymáshoz, hogy még csak fel se tűnjön, észre se vegyük, még csak meg se forduljon senki fejében, hogy az a másik ember hozzánk képest miben más – mozgásában korlátozott, beteg, vagy egy másik társadalmi rétegből, másik rasszból, másik nemből való, tehát, hogy MÁS – egyelőre elképzelhetetlen.
Nade, mihez képest más? Amikor erről gondolkozunk, több nézőpontból figyelhetjük meg önmagunk belső, a társadalomból és a múltból örökölt érzéseit. A “mihez képest más” kérdésében valahol mindannyian “előítéleteink” foglyai vagyunk. Az egészséges, erős ember az, aki a társadalomban igazán be tudja tölteni szerepét – mondja a Tajgetosz sziklaszirtjén álló férfi. A nyugati kultúrából származó fehér ember az, aki a világban igazán érvényesülni tud – mondja az “első világbeli” cégigazgató, miközben aláírja az indonéziai esőerdőről szóló birtokbavételi szerződést. A vaginával rendelkező biológiai értelemben vett nő, és pénisszel rendelkező biológiai értelemben vett férfi azok, akik a rendes társadalomban rendes család alapítására képesek…és így tovább. A mindenkori tökéletes, és életrevaló ember kultúrájának hegemónikus szemlélete alakította ki azt a képet, amiben a mi és ők, a normatív és a nem normatív, az ilyen és az ahhoz képest más megkülönböztetése szigorúan egy nézőpontból történnek.
A Harmonia című darab ezt a szemléletet hivatott kiforgatni, rámutatni és megkérdőjelezni azt. A Harmonia harmóniát hozott létre a színpadon. Táncos és táncos között bizalom-, test- és mozgásbeli összhangot teremtett. A színpad a bizalom terévé vált. A befogadás folyamatában az eleinte riasztó, a fogyatékkal élő testek iránt érzett féltés, aggodalom átalakult: a darab lassú kinyílása megismertette a befogadóval is a különböző képességű testek lehetőségeit, mely végeredményben egy belső nyugalmat eredményezett. Ebben a mini-univerzumban – amely a táncteret jelenti – megvalósuló harmónia azonban kétségeket, hamisságot is rejt. Mint minden ma rendkívül érzékeny témához – legyen az a rasszizmusról, genderről, feminizmusról, posztkolonializmusról szóló diskurzusok bármelyike, és még sorolhatnánk – nyúlni egyszerre fontos, de veszélyes is. Nehéz erről beszélni, hiszen ha senki nem beszélne semmiről, nem lenne miről vitatkoznunk, és egy helyben toporognánk. Ám sokszor a beszédmód és a tartalom is önmaga létezésével kritizálható: ami miatt megdicsérjük, pont abban látjuk a hibáit is. A harmónia felerősítette a diszharmóniát, az összemosni akarás felerősítette a különbségtételt. A tökéletes fehérember lelkiismeretfurdalása okán tapogatózik erre-arra, és keresi a jóvátevésének felületeit, igyekszik meghaladni az őt megelőző kor emberének antihumanista elképzeléseit. Ellenben sokszor ezt önmaga megnyugtatására és igazolására teszi, és nem veszi észre, hogy finomított, dekoratív eszközökkel tulajdonképpen ugyanazt ismétli, sőt: erősíti.
A Harmonia esetében a fizikai képességükben limitált táncosok mozgáskultúrájának használata/ imitálása/ eltorzítása két aspektusból is értelmezhető: mit tudunk egymástól és egymásról tanulni? Hogyan tudunk beszélgetni, hogyan tudunk összetalálkozni? A tánc, a mozgás nem egyfajta: ahány test, ahány képesség, annyiféle mozgás lehetséges és releváns – nem a táncos grand jeté-je határozza meg, hogy színpadra állhat e. A másik aspektus szerint a nem normatív testek színpadi használata mutatványozásnak, cirkusznak tűnhet főleg, hogy a darab sokszor használja az irónia határán mozgó, ám klisé-szerű elemeket (pl. a törpe növésű táncosnő szexy tánca a fináléban). Az “egészséges” táncosok a fogyatékkal élők mozgáskultúráját felhasználva és abból egyedi, mondhatni egzotikus mozgást létrehozva értelmezhető kisajátításnak, show elemnek, amely így még inkább kiszolgáltatottá teszi a táncosokat. A kettős érzet mindenre igaz: a trendi témákhoz nyúlás, vagy a talán már-már kötelező pc-ség valódi irányváltást eredményez?
A Hodworks és a Theater Bremen tánctársulatának együttműködése három éve történt először a Coexist című darab létrehozásával, amely után közösen fogalmazták meg, hogy egy lehetséges jövőbeli kollaborációban a normatív és nem normatív testek témakörét szeretnék vizsgálni. A Trafó színpadán egyébként már láthattunk ezzel a tematikával foglalkozó előadást, 2013-ban Jerome Bel: Disabled Theater, 2018-ban pedig a Gala című darabját, amelyben szerepelnek fogyatékkal élők, táncosok és civilek vegyesen, míg az előbbiben csak fogyatékkal élők vesznek részt. Jerome Bel és most a Hodworks és az Unusual Symptoms csapata is a politikai korrektség kérdéskörét feszegeti, rizikót vállalva a sebezhetőségéért, emellett missziót vállal, hiszen igyekszik lehetőséget adni a nézőnek saját belső világának átformálására, a társadalom által alkotott normák rendszerének ledózerolására.
Alkotóként/rendezőként a témához nyúlni, végighaladni egy próbafolyamaton rendkívül nagy érzékenység szükséges: Hód Adrienn és Molnár Csaba beszámolójából is kiderül, hogy az intenzív alkotás időszaka, a szakemberekkel való együttdolgozás, a rengeteg beszélgetés a témáról és a nem normatív testű táncosokkal együtt töltött idő mennyiben tudja megváltoztatni az ember alapvető hozzáállását. A privilegizált helyzetben lévő átlagos értelmiségi – aki a mai világ kortárs-humanista eszméinek küzdelmében evickél – nehéz helyzetben van: a minden szempontból politikailag korrektség, a társadalmi érzékenység, a gyerekkortól belénk nevelt “kirekesztő” elvekkel való ellenállásban igyekszik aktívan és/vagy verbálisan tenni, demonstrálni és reprezentálni önmagát és hovatartozását ezzel kapcsolatban. Azonban ahogy azt a BLM mozgalom két évvel ezelőtti fellobbanásakor tanulhattuk: mindenki rasszista, hogyha nem aktívan tesz a rasszizmus ellen. Ha a tribünről lejőve meghatottan összeölelkezünk egymással, hogy mennyire szép volt az előadás, azzal segítünk a társadalmunkban tőlünk teljesen elzárt és láthatatlan fogyatékkal élők közösségén?
A Harmonia egy KÉP. Egy kép, amely mozog, másfél órán át. Nézzük a képet, nézzük egymást (egymást kell néznünk), és hagyjuk, hogy érzések, gondolatok ébredjenek, hassanak át bennünket. Hagyjuk, hogy ezek a gondolatok összecsapjanak egymással, viaskodjanak, hogy leküzdjük vagy elfogadjuk őket, esetleg valamelyiket szívesen megtartsuk. A társadalom által (és ezáltal általunk is) kirekesztett szereplők színpadi szereplésekor kényelmetlenséggel, zavarral, bűntudattal, automatikusan fellobbanó érzelmekkel küzdünk, és mindezt leplezni próbáljuk. Valójában önmagunkkal vagyunk elfoglalva és az ebben való harcban a tanult és választott “kritikus énünk” ellehetetleníti magában a KÉPben való gyönyörködést, a lényeget, amire figyelnünk kellene: azt, ahogyan a mozgó testek hozzáférhetőek egymásnak, a testek egymás mankóivá válnak, figyelnek egymásra, egymást gyógyítják, egymástól és egymásnak új tudást adnak. A testrészek kiegészülnek a fogyatékkal élők eszközeivel, széteső kiborgok újraéledése, konstrukciók és dekonstrukciók kompozíciói váltakoznak. Az intimitás és az érintés néhol érzékeny, néhol nyers. Minden értelmezési lehetőség egy középső határmezsgyén mozog, itt-ott kibillenve, de tulajdonképpen vérprofin tartva az egyensúlyt. Egy vezetett utazáson vagyunk. Minden kontextus nélkül, leplezetlenül: magunkról, az emberről, mint fizikai testekről van szó. Van egyáltalán különbség köztünk? A színpad tere az agora, ahol verbalizálatlanul jelennek meg mindannyiunk gondolatai ebben a nyugtalan feszültségben: a finálé ennek feloldása: megkönnyebbülés, felszabadulás, öröm. A tabuknak vége! (?)
Előadók: Yanel Barbeito, Aaron Samuel Davis, Florent Devlesaver, Gabrio Gabrielli, Carolin Hartmann, Paulina Porwollik, Leisa Prowd, Tamara Rettenmund, Nora Ronge, Andor Rusu, Young-Won Song
- Koreográfia: Hód Adrienn
- Társalkotó: Molnár Csaba
- Zene: Gryllus Ábris
- Színpad- és jelmezterv: Anna Lena Grote
- Fénytervezés: Christian Kemmetmüller
- Dramaturgia: Gregor Runge
- Dramaturgiai tanácsadó: Szabó-Székely Ármin
- Produkciós vezető: Alexandra Morales
- Színpad- és jelmeztervező asszisztens: Naomi Darleen Schade
- Színpadmester: Lena Maire
A Theater Bremen produkciója, a Trafó Kortárs Művészetek Háza és az OFF Alapítvány koprodukciójában. A kultúráért és a médiáért felelős szövetségi kormánybiztos által finanszírozott NATIONALES PERFORMANCE NETZ (Táncművészeti Koprodukciós Alap) és a Goethe Intézet Magyarország támogatásával.
