Dubuffet és az Art Brut (Dubuffet & L’Art Brut) címmel rendezett nagyszabású kiállítással búcsúzik a közönségtől az előreláthatólag két évre bezáró Musée d’Art Moderne Lille Métropole/ Villeneuve d’Ascq. A Franciaország egyik legjelentősebb modern és kortárs művészeti gyűjteményével rendelkező múzeum nemcsak Modigliani több portréjával, valamint a korai kubizmus és a fauve-izmus legkiemelkedőbb képviselőinek – hogy csak néhány nevet említsünk – Picassónak, Braques-nak, Gleizes-nek, Léger-nek, Derain-nek, Van Dongennek a munkáival dicsekedhet, de itt őrzik a franciák legjelentősebb Art Brut-gyűjteményét is. Az 1982-ben, az Art Brut-alkotások gyűjtésére alapított L’Aracine-társaság néhány évvel ezelőtt mintegy 3500 művet ajándékozott a lille-i múzeumnak. A januárban kezdődő építkezés éppen azt a célt szolgálja, hogy az épület kibővítésével lehetőség nyíljon ennek a gyűjteménynek állandó bemutatására.
A zárókiállítás, amit ezt megelőzően már Düsseldorfban és Lausanne-ban is láthatott a közönség, éppen ebből az anyagból, valamint a lausanne-i Collection de l’Art Brut, a berni Kunstmuseum, a heidelbergi Prinzhorn-gyűjtemény a gand-i Musée du Docteur Guislain-ből és magántulajdonból származó művekből nyújt válogatást. A kurátorok, Joëlle Pijaudier-Cabot, a múzeum igazgatója, valamint Savine Faupin és Christophe Boulanger olyan módját választották a rendezésnek, hogy a látogató végigkísérhesse az Art Brut-nek mint művészettörténeti fogalomnak a kialakulását, egyszersmind szembesítve Dubuffet saját munkásságát az általa kitalált irányzatba sorolt alkotók munkáival. Mielőtt azonban rátérnénk a kiállítás néhány résztvevőjének bemutatására, tekintsük át röviden az Art Brut születésének körulményeit.
Jean Dubuffet (1901–1985), bár kezdetben festőnek készült, tanulmányait félbeszakítva, édesapja majd saját borkereskedésében dolgozott. Csak 1942-ben, végleg felhagyva foglalkozásával, kezdett újra festeni. Miközben a kiállításon látható legkorábbi, a húszas évek elejéről származó Dubuffet-festmény, egy, a korra tökéletesen jellemző festő munkája, addig az 1943-as «Metró»-sorozatában, az újra festeni kezdő művész a gyerekrajzok szintjére ereszkedik le. Ebben az időben már, megtagadva az úgynevezett «intellektuális művészetet », Dubuffet minden törekvése arra irányult, hogy «elfelejtse» mindazt, amit a festészetről tanult. 1945-ben Svájcba utazott, hogy az ottani pszichiátriai intézetek ápoltjainak a képeit tanulmányozza. Ekkor fedezte fel többek között Adolf Wölfli-t és Aloïse Corbaz-t, majd az elkövetkező években még hatvan, az Art Brut kritériumainak szerinte megfelelő művészt. Gyűjteményének születése, és maga az «Art Brut» elnevezés is ebből az időből származik. Dubuffet minden olyan művet idesorolt, amit nem képzett alkotó készített. Később, leszűkítve a kört elmebetegekre, elszigetelten dolgozó, képzetlen alkotókra és spiritiszta médiumokra, kizárta a népművészetet, a naiv művészetet és a gyerekrajzokat. A szürrealisták, elsősorban Breton és Max Ernst már a húszas-harmincas években is érdeklődtek «illuminált» emberek alkotásai iránt, így amikor Dubuffet megalakította a «Compagnie de l’Art Brut»-társaságot, Breton vezetésével lelkesen csatlakoztak hozzá. A kapcsolat azonban nem tartott sokáig, mivel Breton az újonnan született fogalmat és az abba tartozó művészetet be akarta emelni a szürrealizmusba, amit Dubuffet az alapelvekkel teljesen összeférhetetlennek tartott, és elutasított. Ekkor feloszlatta a társaságot, és azt csak több évvel később, 1962-ben alapította meg újra, amikor igen gazdag archívuma és műtárgygyűjteménye számára Párizsban megvett egy házat. A magánmúzeum nem volt nyilvános, csak előzetes bejelentkezés után lehetett látogatni, mert mint Dubuffet mondta: «Az Art Brut titokban akart maradni, őrizzük meg a titkot.» Ugyanakkor nagy gondot fordított arra, hogy a közönség tudomást szerezzen az Art Brut-ről, és megértse annak lényegét, ezért rendszeresen megjelentetett a témával foglalkozó kiadványokat. Később magánmùzeumának anyagát felajánlotta a francia államnak, de arra olyan megoldást ajánlottak fel, ami számára nem tűnt megnyugtatónak. Ezért 1971-ben egész gyűjteményét Lausanne-nak ajándékozta, ahol annak befogadására, hajlandók voltak külön múzeumot létrehozni. Ez magyarázza, miért szerepel a kiállításon annyi Lausanne-ból érkezett mű. Sokakat fájdalmasan érintett, hogy az egyedülálló darabok elkerült Franciaországból, ezért az Art Brut néhány lelkes támogatója elhatározta, hogy azok pótlására, új gyűjteményt hoz létre. Ebből a kezdeményezésből született az a bevezetőben említett Aracine Társaság, amelynek gyűjteménye 1999-ben a lille-i múzeumba került.
E hosszúra sikerült, de mégis vázlatosnak tekinthető bevezető után térjünk át magára a kiállításra, de onnan is csak néhány szereplő kiemelésével.
Dubuffet korai képei után, amelyekről már szó esett, a svájci Adolf Wölflinek (1864–1930), első «felfedezettjének» rajzaival ismerkedhetünk be. Wölfli tizenkilenc évesen került elmegyógyintézetbe, és egész további életét ott töltötte. Ez alatt az idő alatt mintegy huszonötezer oldalnyi lapot írt és rajzolt tele. A színes rajzokon a valóban megélt mozzanatok képzeletbeli utazásokkal, gyakran felbukkanó saját önarcképe az általa kitalált világ szereplőivel és dekoratív motívumokkal keverednek. Aloïse Corbaz (1886-1964) szintén svájci elmegyógyintézetben fejezte be életét, de fiatalsága igen mozgalmas volt. Néhány évet II. Vilmos német császár udvarában töltött, akibe bele is szeretett. Az I. Világháború kitörésekor, vissza kellett térnie Svájcba. Amikor azonban Aloïse Corbaz meggyőződéses pacifistaként, az utcán kiabálva próbálta a járókelőket a háborúellenességre bíztatni, elmegyógyintézetbe zárták. Műveit orvosa őrizte meg. A kiállításon látható, 14 méter hosszúságú csomagolópapíron, színes ceruzával készített kezdetleges rajzokkal a császári udvar életét, az ott megforduló korabeli személyiségeket idézte fel, beleszőve a császár iránt örökké tartó szerelmi bánatát, miközben létrehozta saját szimbolumrendszerét és Földön kívüli fantáziavilágát.
Egy férjét korán elveszített, ismeretlenségét megőrző beteg nő tíz éven át titokban készítette azt az aprólékosan kihímzett esküvői ruhát (Robe de Bonneval, 1938–1948) és a hozzá tartozó kellékeket, amelyek létrejöttének indítéka az idő kerekének visszafordítása, esküvőjének megismétlődése utáni vágyakozása volt.
Flery Joseph Crépin (1875–1948) eredetileg bádogos, vízszerelő és nem utolsó sorban spiritiszta volt. Egy napon, 1939 vége felé, hangot hallott, ami azt közölte vele, hogy «Mire megfestessz 300 képet, vége lesz a háborúnak. A háború után 45 csodálatos képet fogsz megfesteni, és utána béke uralkodik a világon.» Crépin 1945 májusában fejezte be 300-dik képét, majd hozzáfogott a békés világot teremtő sorozathoz is, amiből azonban halála miatt, az egész emberiség számára sajnálatos módon, csak kettőt készült el. A szintén spiritiszta Augustin Lesage (1876–1954) bányászt is egy hang szólította fel festésre. Kezdetben Leonardo de Vinci vagy Medium Lesage néven, majd 1925-től, vállalva új «mesterségét», saját nevén szignálta festményeit. Nagyméretű képeit, nagy gondot fordítva a szimmetriára és a magasságok felé mutató szerkesztésben, sűrűn ismétlődő apró állat és emberformák, dekoratív motívumok töltik ki. Lesage a bányászattal végleg felhagyva, festményeinek eladásából élt, amelyek árát a ráfordított ídő alapján, a bányászok órabérével számolva állapította meg. Míg a fentebb említett hímzett ruha készítője ismert, nevét csak az orvosi titoktartás őrzi, addig azoknak a különös szobroknak az alkotójáról, amelyeket első gyűjtőjükről, a svájci Josef Müllerről «Barbus Müller»-nek neveznek, semmit sem lehet tudni. A vulkanikus kőből faragott, primitív bálványszobrokhoz hasonló, szakállas férfifejek a negyvenes években tüntek fel egy francia régiségkereskedőnél. Erősen hangsúlyozott orr, nagy, nyitott száj jellemzi Henri Salingardes fogadós (1872-1947) festett, cementből készült szoborportréit, aki szívesen helyezte e fejeket állati testekre.
Dubuffet ötvenes években készült festményein, mint a «Personnage au chapeau»-on (Kalapos alak, 1953), jól észrevehető, hogy gyűjteményének darabjai miképpen hatottak rá. Figuráinak arckifejezése már nem a korábbi gyerekrajzokhoz, hanem inkább e szobrokhoz állnak közel, kanyargó vonalakkal telített, zaklatott festménye, a Le torrent (Hegyipatak, 1953) pedig a névtelen ápolt telehímzett ruháját, és a az angol spiritiszta ápolónő, Madge Gill (1882-1961) éjszakai órákban, tussal telerajzolt, több méter hosszúságú képeit juttatják eszünkbe. Az is nyilvánvaló azonban, hogy mindezeket Dubuffet nem másolta, hanem mint vizuális élményt, beépítette saját alkotásaiba. Munkásságának abban a korszakában, amikor a festés helyett környezetteremtő, építészeti struktúrákat készített, sajátos világba vezette a közönségét, és talán éppen itt érhető leginkább tetten, hogy Dubuffet nem tartozhatott és nem is tartozott az általa megfogalmazott Art Brut kategóriájába, hiszen minden igyekezete ellenére ő is egyfajta «intellektuális művészetet» hozott létre.
Dubuffet & L’Art Brut
Musée d’art moderne Lille Métropole, Villeneuve d’Ascq
2005. október 15.–2006. január 21.
Minden hónap első vasárnapján ingyen látogatható.