Uborkaszezon – Antal Balázs kiállítása
b24 Galéria 2017. július 28- szeptember 9.
Különben is, milyen furcsa kérdés, hisz ez nyilvánvalóan kiállítótér. (Bár kétségtelen, a művészetnek is akadnak ájtatos hívői.) Mindenesetre már ott volt a nyelvemen: tessék nézni, ez itt nem az. De mire idáig jutottam, ő rájött magától is, így aztán nyugodt szívvel, pár házzal odébb irányítottam. Jobb oldalt lesz – vetettem utána és már csak a hátát láttam. Ritka, hogy egy kiállításnézés során átélt váratlan szituáció lényegében megadja a kulcsot a látottak értelmezéséhez, de itt – talán nem is véletlenül – ez történt.
A betoppanó hölgy kérdése realitáson túli regiszterekbe csapott át. Levált a valóságról és önálló, a groteszk humor világától sem mentes életet kezdett élni a fejemben. És e zavart mentális állapot, mint utóbb kiderült, jól jött a kiállításhoz. Az Antal Balázs Uborkaszezon című tárlatán látható művek a (nem kegytárgybolt) b24 Galériában ugyanis bezavarnak, zavartságot indukálnak. Mintegy előidézik a néző gondolataiban a félreértés bizonytalan állapotát, hogy aztán tisztázhassák önmagukat. Már a kiállítás címe is így működik. Uborkaszezon, miközben nyáridőben, uborkaszezon alatt, mint tudjuk, közmegegyezés szerint nincs semmi, még kiállítás megnyitó sincs. De akkor hogy is..?
A MODEM szakmai irányítása alatt működő, Batthyány utca közepén fekvő 19. századi épületben és belső udvarán lévő b24 Galéria a város kortárs művészeti színterei közül az innovatívabbak közé sorolható. (Jegyezzük meg itt, hogy maga a MODEM már nem önálló intézmény: a Debreceni Déri Múzeum alatt működik.) A galéria ifjúsági-művészeti közösségi térként is meghatározza magát, és kiemelt szerepet szán a fiatal, feltörekvő helyi, illetve középgenerációs, nem ritkán Debrecenből elszármazott képzőművészek bemutatásának, így – példának okáért – Antal Balázsnak is.
A kiállítás a Tervezett Alkotás – 11. Debreceni Nemzetközi Művésztelep záró tárlataként valósult meg, és a művek a művésztelep idei tematikájába illeszkedően, a design határterületeit feszegetik. (Antal Balázs mellett jelen voltak a designról folyó elméleti diskurzus képviselőiként Horányi Attila művészettörténész, esztéta (MOME), Szentpéteri Márton design-teoretikus (MOME) és Martinkó József, az Oktogon főszerkesztője, míg az építészek részéről Fajcsák Dénes, Fábián Gábor és Kovács Péter, a grafikusoktól Balla Dóra és Major Lajos, a képzőművészektől Lakner Antal, Szabó Ádám, Csontó Lajos, Süli-Zakar Szabolcs, Szabó Károly, valamint Váczi Lilla médiaművész vettek részt a művésztelepen.) A kiállítás kurátora Mucsi Emese volt.
A művésztelepen tartott előadások széles tematikus skálán mozogtak, kimerítették a művészet és design viszonyát, kitértek a 2016-os építészeti velencei biennálé győztes magyar pavilonjára, valamint a rend és szimmetria közti összefüggésekre a természetben, illetve egy filmvetítés erejéig, a Tisza cipőről mint márkáról és a magyar könnyűipar múltjáról és jelenéről is esett szó.
Az Uborkaszezon azonban mindezen felvetések inverzeként jelenik meg, ellenpontot képezve a design társadalmi szerepéről, illetve a tervezett alkotás folyamatáról való gondolkodás egészének. A művek megkérdőjelezik, sőt gunyorosan kinevettetik a bevett gondolati sémáinkat, a kliséket, a megszokott tárgyainkat, melyekkel nap, mint nap körbevesszük magunkat, amiképp az ismétlődő, unalmassá merevedett közéleti vitáinkat is.
A hortobágyi szikes Puszta modulszőnyeg (2017), a neonba borult Proletár (2017) égősor. A narratív Honfoglalók (2017) csempecsomag, a cafeteria utalványról elhíresült szentünkről készült mű, az Erzsébet extázisa (2017). A Vlagyimir Putyin aláírását híven leképző, hajlított gázcsőmodell, a Signed (2016). A kör alakú maketten, kötött pályás rendszeren köröző – következésképp semerre nem tartó –, Elszámoltatjuk a bankokat felirattal ellátott játékvillamos, a Kispálya (2015), valamint a címadó installáció, a terem közepén méretes üvegvitrinben úszó több liternyi kovászos uborka, az Uborkaszezon (2017). Ezek mind ugyanazt a célt és eszközt használják, fergeteges paródiává emelik kisszerű ügyeinket, dolgainkat. Utóbbin, mégha télire nem is szolgál majd eledelül, bizonyára nincs élő ember, aki ne röhögné el magát a hidegebb napokon is, amint az abszurd látvány emléke eszébe jut.
Épp ez az: mert miközben az antidesign, az értelmetlen tárgytervezés körébe tartozó képzőművészeti objektek és installációk a funkció és forma összeegyeztethetetlenségéből adódó komikummal operálnak, és jól működnek – mert a néző többnyire érti, értheti a viccet miután túljut a művek keltette kezdeti zavarán –, a falszövegek pontos, aprólékos műleírásai, poén-magyarázatai néhol elcsapják a lényeget, és ráülnek a művekre.
A frappáns kurátori koncepcióhoz a kevesebb több elv alkalmazása a műtárgyleírások esetében is talán jobban illett volna. Hiszen mindenfajta vizuális humor, képregény, karikatúra, és (miért ne?), az installáció is úgy él igazán, ha önmagától, vagy a legminimálisabb textuális támponttól is görcsbe rándul tőle az ember arcizma.
Mindenesetre a (nem kegytárgybolt) b24 Galériában e kiállítás erejéig úgy tűnik, minden összeállt. A művésztelep, a galéria, a művész és a kurátor megértették egymás intencióit, és hát ez alighanem olyan ritka egybeesés, minthogy egy kritikusnak, már a kiállítás tüzetes megnézése előtt az a benyomása, talán kapiskálja, miről lesz szó bent a kiállítótérben.
