Tidalectics
2017. június 2 – november 19.
TBA21 Augarten, Bécs
A nemzeti érzésbe oltott geográfiai dimenzió nem csupán át- vagy felülírja a politikai közösség szokványos definícióit, de ráadásul a „föld” fogalmát is relatívvá teszi. A szülőfölddel együtt érti a vizet is: azt a közeget, ami nem a távolságot testesíti meg, nem elválaszt, hanem szerves egységgé szervezi a több ezer szigetből álló archipelágót. A felfogás szerint a tenger nem deficites vagy neutrális tér, hanem a földdel együtt alkotott rendszer egyenrangú eleme. (Ez, a klímakatasztrófa korában még akkor is szimpatikus gondolat, ha Indonézia nem éppen a legkörnyezetkímélőbb országok közé tartozik is.)
Hasonló gondolatiságból merít a Tidalectics című kiállítás a bécsi Augarten-parki galériában. A kiállítás válasz arra a kérdésre, hogy milyen művészeti módszerekkel lehet a föld-óceán hierarchikus kapcsolatát dekonstruálni, és ezúttal mintegy belefeledkezni az óceánba, nem pedig megfeledkezni róla. A Thyssen-Bornemissza Contemporary „TBA21 Academy” elnevezésű részlege most először prezentálja hosszútávú művészeti-tudományos kísérleteit és projektjeit egy kiállításon. Az akadémia fő motorja ugyanis egy expedíciósorozat, amelynek keretében felkért művészek, természettudósok, filmesek, írók, kurátorok utaznak főként csendes-óceáni szigetekre, illetve a karibi térségbe. A projektek közös eleme, hogy in situ foglalkoznak globális ökológiai kérdésekkel és művészi módszerekkel, biológusok körzeműködésével közetítik az élővilág, az óceánok, korallok, állatok, növények, szigetek, vagy a helyi kultúrák helyzetét az antropocén korszak tapasztalatainak, tanulságainak fényében.
A Tidalectics szójáték, egy barbadosi költő szerzeménye: a dialektika szó, amelyet legelső sorban Hegel a szellem mozgására írt le, ebben az esetben az óceáni dinamizmusok, az árapály (tide) változására, a bioszféra ciklikus folyamataira vonatkozik. Nem is lehetne tökéletesebb cím annak a szemléletváltásnak az illusztrálására, ami a jelenségeket többé nem az ember-természet vagy gondolat-anyag felosztásában, hanem hibrid, kölcsönviszonyra épülő egységben vizsálja és a természet felől kontextualizálja a kultúrát. A Tidalectics így kapcsolódik a kortárs antropocén-diskurzusokhoz, miközben az egész intézmény kiterjedt tevékenysége mellett egyáltalán nincs rászorulva, hogy ezen kortárs hot-topic címkéjével próbáljon villogni. Nem úgy a Kunsthaus Wien, amely a Visions of Nature (2018.febr. 18-ig) című fotókiállításával erőltetetten keres az antropocén gondolatiságában elméleti kontextust a művekhez, de ezek kevéssé fókuszálják a látogató számára a problémakört. Egy másik pozitív példa a MuMok Naturgeschichten (2018. Jan. 14-ig) című kiállítása lenne még.
Stefanie Hessler kurátori rendezésével bemutatott művek az óceánról való romantikus képzelgést cserélik egy analitikusabb megközelítésre. De az innovatívnak gondolt, multidiszciplináris vagy a természettudomány szakmai intencióival kevert művészi érdeklődésmódba mégiscsak beépülnek zsigeri alapélmények és érzetek. Az óceán extrém szenzuális dimenzióit idézi meg szinte mindegyik mű, kezdve Sissel Tolaas projektjével, az Ocean SmellScapes-szel, amely a karibi térségből gyűjtött szagmintákkal fújja tele a tereket. Ezt az ambiens karaktert hordozza Jana Winderen műve is, amely hidrofónnal rögzített óceáni hangokkal tölti meg a galériát (hullámok, cetek, kis rákok hangjaival). Ezt a Bécshez legközelebb fekvő tengerpart, Trieszt ár-apály naptárához igazítottan játsszák le adott időközönként. Mindkét mű teljesen primér, érzékszervi szinten kapcsolja össze a látogatót az óceánnal, amelynek egyszerre célja, hogy a máskülönben nehezen megtapasztalható minőségeket közvetítse, és, hogy a letaglózó természeti gazdagság ismeretlenségének élményét adja át.
Az óceán nem-ismeretéből való kiindulás több műnek is kulcsjegye. Ez egyszerre látható azokban a munkákban, amelyek különös az organizmusok világára reflektálnak. Ilyen Tue Greenfort Tamoya Ohboya című műve, amely a vízzel szinte egylényegű medúzának épített akváriumot, és az expedíciói során készült felvételeit vetíti. Janaina Tschäpe művész David Gruber tengerbiológus közreműködésével készített rajzai organikus formákat örökítenek meg egy hosszú leporellón, sorozatként mintegy a tudományosság gesztusával. Az ún. extremofilok (szélsőséges életkörülményekhez alkalmazkodott élőlények), korallok érzékletes ábrázolása fiktív kémiai egyenletekkel, néhol életfunkcók rövid leírásával egészülnek ki, miközben az absztrakcióba hajló formák ezt a racionalitást billentik át egy kaotikusnak tűnő, ismeretlen világba. Susanne M. Winterling videóján egy jamaikai férfi beszél egy bioluminens algáról, amely érintésre világít, ez pedig érintőképernyő biomorfikusságát juttatta a művész eszébe, aki az organizmusról digitálisan generált animációkat, és tükör-installációkat készített.
A művek további két csoportra oszthatók: vannak, amelyek történelmi-kulturális-társadalmi vonatkozásait vizsgálják az óceánnak. Ilyen például Alexander Lee videója, amely a művész expedícióját örökíti meg a Mehetia szigetre, ahonnan a legenda szerint egy polinéz pap először pillantotta meg a brit felfedezőket 1760-ban. Newell Harry különböző kulturális referenciákat mozgat tradicionális “ngatu” anyagra nyomott anagrammjaival, Eduardo Navarro pedig Tahuta szigetén forgatott videót a lakosság bevonásával készült akcióról, amelynek csúcspontja egy erre az alkalomra írt, a tenger mozgását melódiának interpretáló ének. Navarro figuratív-szimbolikus rajzai, óceániai kultúrák és a tengeri utazás vizuális jegyeiből inspirálódott játékos kompozíciókkal jelzik, hogy mennyi potenciál van még az autonómabb műfajokban is az „óceáni szemléletben”. A művek másik csoportja pedig az ember planetáris hatású jelenlétét idézi meg: Julian Charrière például a Marshall-szigetekre látogatott, ahol a hidegháború korai éveiben az Egyesült Államok több atomrobbantást végzett. Drámai hatású videójában a napfelkelte és a naplemente dramaturgiája szervezi az elhagyatott, felszíni és tengeralatti építményekről készült felvételeket.
A TBA21 Academy programja tovább folytatódik a Csendes-óceánon, és jópár, az expedíciókból inspirálódó műalkotás, kreatív vagy elméleti platform születik majd meg, Armin Linke kutatását például érdemes lesz figyelemmel követni. Sajnálatos módon, ezeknek a bemutatkozó helye nahgy valószínűséggel nem Bécs lesz majd. A városban csak a Thyssen-Bornemissza Alapítvány irodája marad, míg az igazgató, Francesca von Habsburg, és vélhetően az Academy is Londonba költözik, így az augarteni kiállítóhelytől is elbúcsúzik. Az alapítvány gyűjteményét pedig egy öt évre szóló szerződés értelmében a prágai Nemzeti Galéria mutatja be, ciklusokban. Az új helyszínek ellenére a TBA21 programja a kortárs művészeti élet egyik leginnovatívabb műhelyeként, a Tidalecticshez hasonlóan marad planetáris-globális szemléletű.
Nyitókép: Alexander Lee, Me-ti’a – An Island Standing, 2017. Single-channel video projection, color, sound 20 min Commissioned by Thyssen-Bornemisza Art Contemporary–Academy Supported by Air Tahiti Nui. Copyright: © Installation view: Alexander Lee, Me-ti’a – An Island Standing, Tidalectics, Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, Vienna, 2017 Photo: Jorit Aust
