Három nappal a FIAC megnyitása előtt került sor arra a két galéria együttműködéséből született eseményre, amelynek több szempontból is szimbolikus üzenete van.
Két teljesen más történeti háttérű és eltérő műfajokra szakosodott galéria fogott össze egy közös terv megvalósítására. Annyi hasonlóság azonban van közöttük, hogy mindkettőt „self-made man” alapította, mégpedig olyan emberek, akiknek tevékenységét a művészek, az alkotások és a gyűjtők iránti tisztelet jellemzi.
Franciaország legrégebbi családi galériája, a Kraemer Gallery, melynek alapítója az elzászi zsidó családból származó Lucien Kraemer volt, ebben az évben ünnepli fennállásának 140. évfordulóját. Az 1875-ben megnyitott szerény régiségbolt viszonylag rövid idő alatt fejlődött olyan nagyhírű galériává, ahol a világ számos nagy múzeuma, köztük a Louvre és Metropolitan Museum is vásárol, de több berendezési tárgy került innen a versailles-i kastélyba és a washingtoni Fehér Házba is.
Amellett, hogy világhírüket a jelszavukhoz való hűségük („hitelesség, szépség, ritkaság és eredetiség”) alapozta meg, arról is ismertek, hogy bármikor lépünk is be a Monceau-park szomszédságában található magánpalota hatalmas kapuján, mindig a család valamelyik tagja fogad bennünket. Ez önmagában is hozzájárul ahhoz, hogy az épület több szintjét elfoglaló XVII. századi bútorok, falikárpitok és tárgyak között nézelődve sokkal inkább egy nagypolgári otthonban, mintsem galériában érezzük magunkat.
Anish Kapoor: Cím nélkül (Void), 1989, üvegszál, pigment, 98 x 98 x 98 cm, © Fotó Jolie Joubert, ©ADAGP Anish Kapoor, a Kapoor Studio és a Kamel Mennour, Paris jóvoltából
valamint
André-Charles Boulle intarziás doboza aranyozott bronzfoglalatban XIV. Lajos korából © Galerie Kraemer, Paris
Az alapítója nevét viselő Galerie Kamel Mennour 1999-ben egy egészen apró üzlethelyiségben, fotókkal kereskedve kezdte meg működését. Kamel Mennour indulását szerény anyagi körülményei mellett származása is megnehezítette. Kevesen vették komolyan műkereskedői ambícióit, ahogy erre egy interjúban is utalt: „Arab vagyok és mégsem vagyok sportoló. Rappernek kellett volna lennem…”.
A többszörös hátrányt fáradhatatlan munkabírással kompenzálta, és már egy évvel a galéria megnyitása után részt vett a FIAC-on. 2003-ban – a fotóművészet terén elért szakmai és üzleti sikerei ellenére – a kortárs képzőművészet felé fordult. Rendszerint együtt állít ki pályakezdő és befutott művészeket (Daniel Buren, Claude Lévêque, François Morellet, Martin Parr…), ily módon segítve a fiatal alkotók megismerését. A tehetősebb kortárs gyűjtők számára ma már megkerülhetetlen galéria nevéhez több nagy jelentőségű kiállítás is fűződik, mint például a Grand Palais-ben rendezett Monumenta Anish Kapoorral és Daniel Burennel vagy a 2009-es Velencei Biennálé francia pavilonja Claude Lévêque-kel és az izraeli pavilon 2011-ben Sigalit Landauval.
Claude Lévêque: The passenger, 2009, fehér neon, 200 x 145 cm, © ADAGP Claude Lévêque, a művész és a Kamel Mennour, Paris jóvoltából
valamint
Charles Cressent cizellált és aranyozott bronzzal díszített fiókos szekrénye, márványlappal fedve, XV. Lajos korának eleje, 90 x 129 x 63 cm, Alphonse de Rothschild korábbi gyűjteményéből, ©Kraemer, Paris
A Kraemer Gallery jubileumi kiállítására Kamel Mennour Anish Kapoor, Claude Lévêque, Daniel Buren és Lee Ufan személyében négy olyan kortárs művészt választott ki, akiknek alkotásai már szerepeltek régebbi korokat idéző környezetben a Louvre-ban vagy a versailles-i kastélyban. XIV. Lajos udvari asztalosának aranyozott bronzba foglalt, intarziás doboza az 1600-as évek végéről Anish Kapoor vörösre, bordóra festett üvegszálból készült üres félgömbjét, a Void-ot kapta társul, míg az orleans-i herceg asztalosa, Charles Cressent míves munkája, egy fiókos szekrény felett Claude Lévêque neoncsőből „kirajzolt” utcai lámpája világít.
Daniel Buren fehér alapon tört fehér, széles sávokból álló festménye egy XVI. Lajos idejéből származó női íróasztal mellett, Lee Ufan transzcendens töltésű, minimalista festménye pedig két díszes bronzba foglalt, XVII. századi kínai porcelán váza között kapott helyet. II. Katalin orosz cárnő zenegépet is rejtő titokzatos íróasztala, a háromszáz éves fajansz vizeskancsó, az 1630 körül készült hatalmas méretű francia falikárpit vagy a versailles-i kastélyból származó kecses mahagóni játékasztal társaságában itt-ott találkozunk a négy művész többi alkotásával is.
Azzal a meggyőződéssel távozunk a két galéria közös kiállításáról, hogy a régi és az új, a klasszikus és a kortárs együttléte nem disszonáns, ha valóban igényes alkotói munka hozta létre. És azt a fontos tanulságot is leszűrhetjük, hogy a művészet szeretete összehozza a különböző kultúrákban, különböző társadalmi közegben nevelkedett embereket is.
A cikk lejjebb folytatódik.