Le Temps retrouvé: Rozsda
Orangerie du Sénat – Jardin du Luxembourg
Párizs, 2017. június 2. – 12.
“Úgy írtam versemet, ahogy nekem jólesett“ – írja egyik versében Weöres Sándor és nem ez az egyetlen gondolat, ami a háború utáni, Európához tartozni kívánó magyar művészet két ikonikus alakját, Rozsda Endrét és Weöres Sándort összeköti. Közös baráti társaságba jártak, sok filozófiai kérdésben egyezett a véleményük, 1947-ben még együtt is szerepeltek az Európai Iskola által szervezett esten, de mindezeken túlmenően a művészetükre jellemző egyszerűség és – Hamvas Béla szavaival élve – a csöndes, az élet és a lét törvényeit felismerő derű is összekötötte őket.
Rozsda Endre nevét furcsa módon valószínűleg kevesebben ismerik ma Magyarországon, mint második, választott hazájában, Franciaországban. A Luxembourg-kertben megrendezett impozáns retrospektív kiállítása az év egyik legnagyobb és legfontosabb magyar vonatkozású franciaországi képzőművészeti eseménye volt. Az 1913-ban Mohácson született Rozsda Aba-Novák szabadiskolájában tanulta azt, amit már beiratkozása előtt is tudott – nevezetesen, hogy semmi sem lehet fontosabb egy alkotóművész számára, mint az, hogy a maga útját járja, a maga mondanivalóját közölje.
Tanult technikát, színkeverést, ecsetkezelést és kompozíciót, de a gyermeki örömöt, a lét lebegő könnyedségét és szépségét a mohácsi családi házból, a gyermekkor korlátok nélküli képzeletvilágából és rácsodálkozásaiból hozta magával. Húsz éves korában, Aba-Novák tanítványaként már ki is állított – képét Budapest város Képtára vásárolta meg –, ennek ellenére többre, nehezebbre vágyott, Párizsba, az univerzumba. 1937-43 között Párizsban élt és dolgozott, műveivel és művészetelméleti kérdésekben egyaránt méltó társaként a kor olyan nagy képzőművészeinek mint Max Ernst, Picasso vagy Vieira da Silva. 1943-ban, mint ellenséges országból származót, a francia rendelet a sárgacsillagos Magyarországra, munkaszolgálatra kényszerítette, és csak szerencsés bujkálásának köszönhető, hogy túlélte a háborút.
A felszabadulást követően sok más értelmiségi és művésztársához hasonlóan Rozsda is egy konszolidálódó, európai mentalitású Magyarországot képzelt el, és a névválasztásában is ezt jelző Európai Iskola csoport alapító tagja lett. Martyn Ferenc, Bálint Endre, Barta Lajos, Vajda Lajos és Júlia, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József társaságában kiállításokat szerveztek, Hamvas, Szentkuthy, Kállay Ernő, Pán Imre, Weöres és Kassák részvételével felolvasóesteket és vitákat tartottak. Az árkádiai idill azonban 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel véget ért, és – Anna Margit, Ország Lili, Márk Anna sorsában osztozva – Rozsda is bábfigurák tervezéséből, kisebb alkalmi munkákból tartotta fent magát. 1957 tavaszán térhetett vissza ismét a szívéhez oly közel álló Párizsba, ahol a szürrealista festők csoportja – élükön André Bretonnal – kiemelkedő alkotótársként fogadta őt. Rozsda azonban ismét csak a saját útját járta. A Fürstenberg galériában rendezett sikeres kiállítások után (1957, 1962) elkanyarodott a szürrealista irányzattól és – megint csak Hamvas Bélát idézve – „az önmagára lelt létezés” útjára lépett. Immáron semmilyen engedményt nem téve, gyermekkori világából építkező, mozaikszerű álmaira épülő festményeket készített. Vásznainak szinte teljes felületét a világ állandó metamorfózisát jelképező, tünékeny szellemalakok, vibráló tükröződések töltik ki. Szecessziós-szürrealista vonalvezetésű rajzait ironikus humor, bölcsesség, összetett filozófiai képzettársítások jellemzik.
A Luxembourg-kerti Orangerie-ben közel száz Rozsda alkotást – fele-fele részben festményt, illetve rajzot – láthatott a közönség. A kiállítás kurátora, David Rosenberg – egyike a Rozsda-életmű legjobb ismerőinek – kiváló arányérzékkel válogatta össze a korai, még Magyarországon készült, helyenként a római iskolát felidéző vásznakat és a későbbi, párizsi képeket, amelyeken Rozsda különleges, senki máshoz nem hasonlítható univerzuma ejtette rabul a szépszámú, napi 300-400 látogatót.
Párizs viszonozta azt a szeretetet, amit a festő érzett a város iránt: az Orangerie három napfényes termében Rozsda Endre képeinek sziporkázó, kaleidoszkóp-szerű szépsége még jobban érvényesülhetett.
