Bő egy év alatt szervezett workshopot, képzőművészeti kiállításokat, fanzine bemutatót és bekapcsolódott az Istanbul Biennale-ba is – mindezt a régió egyik leginkább pezsgő fővárosában.
Nem könnyű a külföldi magyar intézetek rendszerében izgalmas és releváns kiállításokat, eseményeket létrehozni. A valaha a diplomáciai rendszer részeként létrejött kulturális intézetek, az egymást követő kormányzatok alatt különféle identitásokat, missziókat és szerepeket kaptak. A kérdés azonban folyamatos volt: miként képes beilleszkedni az adott város, az adott kultúra közegébe egy ilyen intézmény? Kit és mit képvisel? Miért és hogyan fogja „bevonzani” a helyi közönséget? Mitől lesz releváns az adott kontextusban? És főleg: a fenntartó, az állam, azaz jelen esetben a Balassi Intézetek rendszere mekkora önállóságot, szabadságot biztosít, mit tesz számára lehetővé?
Az Isztambuli Magyar Intézetben működött Istiklal 213 Galéria leköszönő kurátorával, Füsun Ipekkel beszélgettünk. Érzékeny, és folytonosan változó városban dolgozott, ráadásul olyan belpolitikai szituációban, amely konfliktusokkal teli. Egy év után nemrég köszönt le, miközben átalakult körülötte az intézmény: a továbbiakban az intézet a konzulátus épületében működik majd, és a galéria sem a korábbi módon létezik tovább.
Magyar paprika – Török kávé kiállítás megnyitó, középen Füsun Ipek. 2015, Fotó: Péter Judit
artPortal (aP): 2013-ban alapították az eddig telepített, állami finanszírozású Balassi Intézetek mintájára az isztambulit. Milyen táptalajon indult be a működése, te mikor kerültél ebbe bele és milyen szerepben?
Füsun Ipek (F.I.): Komoly múltja van a török-magyar diplomáciának, ugyanis 100 éve Iszambulban volt az első állandó székhelyű magyar kulturális diplomáciai intézet, melyben a fiatal Kós Károly járt például ösztöndíjasként. Az isztambuli Balassi Intézet eddigi épületében 2013 előtt is kulturális intézet működött, így nyitásként igazán optimális helyet kapott a galéria is, hiszen a korábbi évekből kiállítótérként emlékezett rá a közönség, így megalapozott várakozás és jó fogadtatás jellemezte az indulást.
Isztambuli Nemzetközi Könyvvásár 2014, design & foto: Füsun Ipek
F.I.: A 2014 őszén Isztambulban megrendezésre került Nemzetközi Könyvvásáron Magyarország volt a díszvendég. Akkoriban Berlinben éltem és tekinve, hogy az első szakmám a formatervezés, a CHB (Collegium Hungaricum Berlin) akkori vezetője, Can Togay felkért, hogy tervezzem meg a szerepléshez a stand kialakítását és a berendezését. Így kezdődött a közös munka az akkor frissen alakult intézettel. Ehhez az eseményhez, mivel eléggé távol esett maga a vásár a városközponttól, többféle szatellit rendezvényt is bekapcsoltunk az intézet épületében. Az intézeti médiatek kialakítására papírral dolgozó művészeket kértem fel, míg a földszinten párhuzamosan nyílt meg a Budapest a Mi metropoliszunk, Balaton – a magyar tenger című kiállítás. Az emeleten, ahol korábban iroda működött, erre reflektáló, fekete-fehér fénymásolatból készült papírinstallációk, kollázsok kerültek a falakra, miközben az utóbbi évek magyar fanzine-jaiból mutattunk be egy kiállítást Invisible Press címmel.
Isztambuli Magyar Intézet, Médiatek 2014, design & foto: Füsun Ipek
aP: Hova pozícionálta magát az intézmény, milyen funkciókat vállalt, és mennyire tudott független maradni?
F.I.: Sipos Áron kulturális titkárral együtt dolgoztuk ki a fő irányvonalakat, miközben magam a galéria részéről szabad kezet kaptam a programok kidolgozását illetően: a főnökeim mindig megbíztak az értékítéletemben és a programjaim sikerességében. Ahogy a fent bemutatott nyitó programból is látható, minél szélesebb közönséget szerettünk volna megszólítani, elérni. Egyaránt cél volt a kint élő magyarok számára egyfajta közösség megteremtése, ill a magyarokat egyáltalán nem ismerő törökök elérése. Természetesen azok a magyarok is fontosak számunkra, akik ellátogatnak Isztambulba, hiszen az ő adóforintjukból mutatjuk be a kultúránkat.
Trash or Treasure? 2015, FotÓ: Uğur Ceylan Fotografi
aP: Milyen pontokon érezted leginkább a létjogosultságát, erejét az intézetnek? Mennyire voltak nyitottak a törökök, illetve az ott megforduló külföldiek, turisták?
F.I.: A törökök alapvetően nagyon nyitottan és pozitívan állnak a magyarokhoz, bizalommal vannak irántunk. Szerencsés helyzetben voltunk az intézet fekvése miatt is, rengeteg ember fordul meg az intézet környékén: diplomaták, nagykövetek, kurátorok, műgyűjtők, újságírók – többek között ezért is törekedtünk a kommunikációban a háromnyelvűségre, azaz török, magyar, angol kommunikációra. Kínálatunkat tekintve pedig szintézis jellemzi az intézet programját, ami a törököknél is meghatározó motívum. Tekintve, hogy a kortárs képzőművészet Törökországban pár évtizedes hagyományra tekint csak vissza, nem alakultak ki éles határok design, képző- és iparművészet között. A kiállításaink is inkább témakörök, mint műfajok köré rendeződtek: irodalmi művek vagy zene, workshop sorozat vagy műalkotások köré csoportosítva.
Guruló Emlékmű, Velofetish kiállítás, 2015, Fotó: Füsun Ipek
aP: A nevedhez fűződő kiállítások nagy része urbanisztikai témákat, azok hatását vizsgálta, illetve a magyar-török viszonyokra, kapcsolódási pontokra reflektált. Milyen visszajelzéseket kaptál?
F.I.: A városi környezet mint téma évek óta közel áll hozzám: mint művészt és kurátort egyaránt foglalkoztat. Isztambulban a városi környezet régóta az érdeklődés középpontjában áll, hiszen egy tizenhétmilliós városról beszélünk, mely mindig is metropolisznak számított. A témakört talán a legátfogóbban az Urban Series szimpózium kapcsán tárgyaltuk, melynek 2015 tavaszán volt az első, ősszel a második kiadása. Az előbbi fő koncepciója az újrahasznosítás volt, ahol az előadásokhoz workshop és kiállítás is tartozott Trash or Treasure címmel, míg az októberi alkalom a művészet megjelenését a közvetlen városi környezetben vizsgálta. Az őszi alkalommal már nemzetközi résztvevők is érkeztek, a magyar előadók mellett láthattak a látogatók török és svájci példákat is. Az ehhez kapcsolódó, Playground című kiállítással pedig becsatlakoztunk a párhuzamosan zajló Istanbul Biennale-ba.
Urban Series vol.1 – Recycling the City, Graphic design: Csekk István
aP: Volt-e együttműködés helyi kulturális platformokkal, megmozdulásokkal és ha igen, akkor milyen formában?
F.I.: Természtesen volt, több alkalommal is, mindegyik változó tapasztalatokkal és eredménnyel. A biennálés bekapcsolódás például igen sok látogatót hozott, pedig nem volt nehéz bejutni: csak elküldtük a jelentkezést és ők gyakorlatilag jóváhagyták. Fontos részvételnek érzem az Istanbul Fotofestival-t melynek programjai közé a legutóbbi, FFS-NKA közreműködésben készült, Magyar Paprika – Török Kávé című, fiatal fotósok munkáit bemutató kiállításunkkal kerültünk be. Itt a biennáléval ellentétben nagyon erős volt a szűrés, de szerencsére annyira erős anyagok készültek a kiállításra, hogy bevettek minket külső helyszínként a programjaik közé.
Magyar paprika – Török kávé kiállítás 2015, foto: Péter Judit
aP: Isztambul és Törökország napi szereplője a híreknek, nagyon különféle kontextusban. Milyen módon hatott ki a te mindennapi életedre, munkádra az, ami világpolitikai és társadalmi viszonylatban zajlik Törökországban? Érzékelhető egyfajta kulturális hadviselés?
F.I.: Praktikus szempontból voltak zavaró tényezők. Ilyen például, hogy gyakran váltanak le vezetőket az állami szektorban és ez természetesen megnehezíti a munkát. A törökök esetében az ilyen változások viszont nem csak a politikai helyzeten múlnak; egyszerűen heves a vérmérsékletük. Miközben az utcán a tüntetések mindennaposak, a kortárs képzőművészetben nem feltétlenül csapódik le azonnal ami a politikában történik, hiszen ennek a területnek minden fontosabb intézménye teljes egészében magánkézben van – ilyen magánkézben lévő kulturális alapítványok állnak például az Istanbul Modern vagy az Istanbul Biennale mögött is.
aP: Az eddigi felállás több ponton is átrendeződik: nemcsak te köszöntél el a galériától, maga az intézet is új helyre költözött. Új hely, új célok? Mit tudsz a továbbiakról?
F.I.: Az intézet egy épületbe kerül a konzulátussal, mely épületben lesz egy állandó kiállítás Magyarországról, amit 2016 márciusában fognak megnyitni. Ezen felül elképzelhető, hogy lesznek időszakos tárlatok is. A tervek szerint én külsősként fogok együttműködni az intézettel ezentúl, lesz kiállítás amelyikbe képzőművészként, és lesz olyan amelybe kurátorként segítek majd.
Performatív kirakatfestés a Magyar Kultura Napja alkalmából 2015, Fotó: Füsun Ipek
aP: A fentiekből is kiderül – és aki már egyszer is találkozott veled, tudja –, hogy igazi „motor” vagy, akit nehéz (ország)határok között tartani. Merre tovább?
F.I.: Az őszi szemesztertől egyetemista lettem ismét: a ZHDK Zürichi Képzőművészeti Egyetem mesterképzésére járok. Egy projekttel felvételiztem, melyben a művész-kurátort mint szerepet, mint jelenséget járom köre. Ez most nagyjából két évre foglal le, miközben mindenképpen szeretnék bemutatni magyar művészeket, mert Zürichben nincs Balassi Intézet és más egyéb kulturális platform sem, ahol jelen tudnának lenni. A magyar művészek márpedig jók, és én továbbra is missziómnak érzem, hogy segítsem őket a nemzetközi jelenlétben – ott, ahol éppen vagyok.
A cikk lejjebb folytatódik.