Valamiért a „meztelen férfi” szófordulatról nekem rögtön az Andersen meséből ismert, hiszékeny király új ruhája jut eszembe. Lehet, hogy azért, mert nálunk mostanában mindig meztelenek a királyok? S ha már a királynál és uralkodónál, akkor kicsit a hősnél is tartunk.
Jól is van így, hiszen ma Magyarországon újra felerősödni látszik a hőskultusz. Szent István Király óta várjuk, s most végre csak úgy záporoznak, mint mennyből az ördögök. De nem fogok eltérni a tárgytól, hiszen az végképp nem az ördögtől való, hogy a férfikultusz hőskultusz is egyben, hanem magától a jóistentől. Hogy egy demokratikus szófordulattal éljek, „szeretném leszögezni”, nem vagyok feminista. (És nem azért, mert ezt a kifejezést már Virginia Wolf is kirekesztőnek tartotta.) Ezzel együtt, vagy ettől függetlenül, annyi feltűnt, hogy sem a rendszerváltozás előtt, sem azóta, nem volt olyan átfogó kiállítás Magyarországon, ami a feminista gender tematika mentén szerveződött volna, felmutatva és elbeszélve a feminizmus történetét és ezzel együtt a nemi identitás szerepváltozásait, annak társadalmi, jogi, gazdasági okait, és a nemzetközi nagyágyúk illeszkedését e diskurzusba Cindy Sherman-től, Valie Export-on, Tracey Emin-en át például Elke Silvia Krystufek-ig. Talán azért nem, mert, ahogy a forradalmak általában, a szexuális forradalom is elmaradt itthon, így gyakorlatilag nem volt mibe ágyazni ezt a diskurzust, még csak tájékoztató jelleggel sem.
Halász Károly: Testépítő reneszánsz modorban, 2000. A művész jóvoltából
Míg a 60-as 70-es évektől kezdve nyugati barátnőink Angliában, az USA-ban több hullámban a jogaikért küzdöttek, nem átallva a saját testükkel demonstrálni véleményüket (Shigeko Kubota, Vagina Painting, 1965), mi csendben csusszantunk át a puha diktatúrából az öntudatra ébredés nyáktalajára. Aztán valahogy ott is maradtunk. Nem voltunk rá felkészülve. Ma pedig már, lassan negyven, ötven év távlatából, tudunk mi úgy tekinteni másokra is, magunkra is, mintha ezzel már meghaladott lenne foglalkozni. Az erre irányuló kísérleteket gyakran elutasító kritika kíséri, mondván már rég túl vagyunk azon, hogy a „konyhában, ágyban, társaságban” is erről legyen szó. Ezért inkább nagyvonalúan átugrottunk egy részt a művészet – és az európai társadalom – fejlődéstörténetéből. Ez azonban azért nem praktikus, mert így olyan társadalmi jelenségek kibeszélése sem történt meg, amelyek a férfi és női szerepmodellek okainak változását tárgyalják. A bécsi MUMOK 2009-ben sem gondolta meghaladottnak nőiességről és férfiasságról beszélni kelet-európai vonatkozásban, több mint 400 műalkotáson keresztül (Gender Check, Femininity and Masculinity in the Art of Eastern Europe). Mondjuk Bécs nem is Budapest.
A Ludwig Múzeum kiállítótermében. Fotó: Baglyas Erika
A Ludwig Múzeum jelenlegi kiállítása azt a benyomást kelti, hogy mi is vagyunk annyira progresszívek, mintha nyugat-európaiak lennénk. Azonban ez a tárlat a fenti gender kérdést nem a női test vonatkozásában tárgyalja, hanem oppozícióba helyezkedik, közvetlenül a férfi test ábrázolásán keresztül beszél – voltaképpen a női testről is –, valamint a tekintet uralmának változásáról. Az először a linzi LENTOS Kunstmuseumban (The Naked Man, 2012. október 26. – 2013. február 17.), majd a bécsi Leopold Museumban (Nude men, 2012. október 19. – 2013. március 4.) bemutatott azonos tematikájú kiállításnak egy, a kelet-európai színtérre újragondolt változata látható most Budapesten. Sabine Fellner, Elisabeth Nowak-Thaller és Stella Rollig mellett, a budapesti kiállítás társ-kurátorai Simon Kati és Turai Hedvig az eredetileg 350 darabból álló kollekciót 98 alkotó 124 művére szűkítette, valamint kiegészítette 25 magyar és további 10 egyéb kelet-európai művész munkáival. (artPortal-interjú a magyar kurátorokkal: A meztelen férfi titkai). A nyolc téma köré – Akt / Női tekintet / A tabu / Fájdalom / Hős, anti-hős / Metamorfózisok / A vágy tárgya / Új Ádám – rendezett anyag a férfikép, a férfi identitás hegemóniájának változását követi nyomon körülbelül száz évvel ezelőttől napjainkig.
Habár temérdek ruhátlan férfi test és közel ugyanennyi pénisz jelenik meg a műveken, mégsem elsősorban a férfi testről, hanem a férfi identitás alakulásáról szól ez a kiállítás, ami elválaszthatatlan a társadalmi pozíciók és a hatalom működésének formálódásától, és ezek ábrázolási szokásaitól a 20-21. századi képzőművészetben. Különösen fontos, hogy a magyar kurátorok hangsúlyt fektettek a kelet-európai régió, vagyis a volt szocialista országok művészeinek ide vonatkozó munkáinak bemutatására, amiből a diktatúrák által előszeretettel használt és heroizált férfi eszménykép – hamissága – is kiderül.
A nyolc tematika kezdetén olyan önreflektív művek sorakoznak, kezdve Lakner László eddig még soha ki nem állított képével, folytatva ismert művészek által létrehozott vagy „talált” fotókkal, amelyek a férfi testet mint formát, vagy modellt tárgyalják. Mivel a művészeti oktatásból a nők eleve ki voltak zárva a 19. század végéig, az akadémikus művészeti stúdiumok a meztelen férfi testábrázolásra szorítkoztak, de a művészet ettől függetlenül használta a ruhátlan nőt, mint lemeztelenített médiumot, meghatározva ezáltal a tekintet nemét. A meztelen férfitestet héroszként, cselekvőként, míg a női testet a vágy passzív tárgyaként, a férfi tekintet elszenvedőjeként, már a tekintet által is birtokoltként jelenítette meg.
Az Akt szekcióban Bogdan Vladuta Az előadó meztelen önarcképe a Nemzeti Művészeti Egyetem épületében című performanszában épp az egyenrangúság praxisát állítja középpontba. Ahogy Stefan Moses is, amikor egyik fotóján a meztelen női modellek, vagy a hallgatóság mellett maga az előadó, a tanár is meztelenül áll. Még ma is furcsa érzés egy ilyen beállítást nézni, hiszen olyan mélyen belénk ivódtak azok a képi toposzok, ahol sosem a férfi „állt” ruhátlanul. A Női tekintet szekcióban a feminista körből többnyire női alkotók „villantanak” egy-egy remekművet, amelyeken a női akt helyét a férfi modell váltja fel a vágy tárgyaként (Marlene Dumas) vagy a meglévő ikonográfiai hagyomány leleplezésével (Sylvia Sleigh), avagy a nemi aktus monoton ritmusának megidézésével egy abszurd jelenetben: egy villanykapcsoló pénisszel történő fel és lebillentésével (Anna Jermolaewa).
Spencer Tunick: Düsseldorf 5 (Museum Kunst Palast), 2006. Courtesy Stephane Janssen
Franz Kapfer a Tabu teremben gyakorol nyomást a herékre, körülvéve nyílt falloszábrázolásokkal, amelyek szembe mennek azokkal a társadalmi sztereotípiákkal, amelyek a férfi nemi szerv felfedését pornográfiának bélyegzik. Érdekes, hogy a pénisz és a férfi test meztelenségének felmutatása még mindig gyakoribb a 21. századi művek esetén is, mint az azzal való cselekvés végrehajtása. Erre egy ellenpélda Tomislav Gotovac akciója, amikor hason csúszva, szinte mint egy állat, pucéran mászik végig Zágráb flaszterén, vállalva a kiszolgáltatottságot és az ebből fakadó fájdalmat, de vállalva azt is, hogy nem lesz belőle hős. Ahogy ezzel szemben a nála sokkal kevésbé bátor, de annál kitartóbb és izmosabb, ezért sikeresebb Arnold Schwarzeneggerből végül a saját testét „uralni” azaz építeni képes ikonná vált, rég túllőve az antik férfieszmény egészséges test szimbólumán. Ehhez a szekcióhoz tartozik a Blue Noses orosz művészcsoport paródiája is, ahol a hétköznapi testek feszítenek nem kevés öniróniával (és öntudattal) a bodybuilderek mellett. Közelükben Charlotte Rohrbach által Arno Breker – a náci szobrászat üdvöskéjének– klasszikusan „szép” férfi test szobrairól készült fotói, illetve Artur Zmijewsky egyik híres videója látható meztelen katonákról, amint egy balett teremben gyakorolják a támadás alaplépéseit. A Hős, anti-hős toposzának a művek között határozottan lemeztelenített párbeszéde zajlik, mert a hőst múlandóságával és esendőségével együtt képesek felmutatni. Amíg Arno Brecker eszményi testei belemerevedtek a történelembe, addig például Zmijewsky katonái magukon is képesek nevetni. Habár mind meztelenek, de ahogy egy golyószóró rángatása közben himbálózik a nemi szerv, az tényleg nem a komolyan vehető kategória. Egy diktatúra vagy a fogyasztói társadalom másmilyennek akarja láttani a férfi testet, de mindegyik használja, csak különböző üzenetet közöl vele. Hol lemeztelenítik, hol egyenruhába öltöztetik, hol izmot növesztenek rá, hol vért mosnak le róla.
Még el sem értünk a nagy átalakulásig, de eddig is számtalan izgalmas és fájdalmas fordulópontját élhettük át a férfi testábrázolásnak, amelyek mind valamiféle válságpontot jelölnek a férfi identitás társadalomban is megjelenő változásában. A továbbiakban egy pénisz expander nyitja a Metamorfózis termét (Zbigniew Libera), ahol Annie Leibovitz mimikrijétől, Koncz András, Gyenis Tibor vagy éppen Szabó Benke Róbert nagyon érzékeny „eltűnésein” át végül majd Keserue Zsolt az Oldáskényszer című videójával teszi fel az i-re a pontot. És innentől kezdve engem A vágy tárgya, vagyis a nemi másság felmutatása vagy az Új Ádám termei már nem is annyira érdekeltek, habár egyáltalán nem érdektelen „szobái” ezek a férfi testnek, mint ahogy azok a művek sem, amelyeken keresztül ezeket a témákat demonstrálták.
Miközben fel alá grasszáltam péniszek, vonzó vagy számomra semleges férfi testek között egyre csak az járt a fejemben – mikor lesz már végre ez a test meztelen? Egyszerűen arra voltam kíváncsi, melyik mű váltja ki belőlem a megrendültséget, honnantól nem egy „ábrázolt” médiumot látok csupán, hanem egy végképp lemeztelenedett embert. S mivel teljesen szubjektív alapon, megtaláltam magamnak három kulcsművet a kiállításon, amelyek afféle hidat képeznek és a jelenre érvényes kijelentéssel azt beszélik el, mitől lehet valóban csupasz egy férfi, ezért ezzel fejezem be ezt a beszámolót.
Richard Avedon: Rudolf Nureyev, 1961 © The Richard Avedon Foundation. Courtesy Stephane Janssen
Az egyik, Ruti Sela és Maayan Amir videója, amelyben egy internetes chat-service-n keresztül férfiakat invitálnak egy tel-avivi hotelszobába. Minden férfi „előre sejthető” szándékkal és elvárásokkal érkezik a helyszínre, azonban a művésznők nem azt akarják tőlük, amit máskor, ehhez hasonló helyzetekben a férfiak megszokhattak. A szexuális tartalom helyett voltaképpen a lelkük kerül terítékre, és amit ebben a szituációban többnyire ruha nélkül kénytelenek felkínálni. A néhol humoros, máshol esendő beszélgetésekben a két nő céltudatosan irányítja a párbeszédet, végig fenntartva a „bármi lehetséges” illúzióját. A test azonban nem lesz használatba véve, helyette, háborúról, emberölésről, személyes élményekről folyik a diskurzus; „szelíden kikényszerítve” a férfiak lemeztelenedését.
A másik kulcsmű számomra, Major János fájdalmas önvallomása a sorozás előtti megalázó „szereplésről”. Még most, két hét után is szinte magam előtt látom sorait, ahogy írja, és helyenként korrigálja, helyesbíti saját szövegét „Meleg nyár volt, de a kaszárnya alagsori folyosóján mezítláb várakozni hűvös, s ilyenkor az ember szíve összeszorul. /…/ A terem közepén tisztektől körülvéve egy szép szőke lány ült, – mint Margit a rokkánál – kezében sárga, fertőtlenítőporba mártott vatta, elé kellett járulnunk. / Jó lett volna a föld alá süllyedni. /…/ Mint mondottam, 1954-et írtunk ekkor, csak tíz év telt el azóta, hogy sárga csillagot kellett viselni…stb.”
A harmadik pedig Keserue Zsolt fentebb említett filmje, ami hosszú, lassú nézést igényel. Így bontakozik ki ugyanis, csak közvetetten, a film mondanivalója, amiben a kamera női arcokat pásztáz, miközben fiatal férfiak egymás között, egymásnak mesélik el életük rossz döntéseit, dilemmáikat. Tabuk nélkül beszélnek szexuális vágyaikról, a társadalmi elvárásokról, a másikhoz fűződő viszonyaikról. A férfiakat nem láthatjuk, valószínűsíthető, hogy a kanapékon ülő fiatal nők is csak hangfelvételről hallják a sokszor könnyeket előcsaló párbeszédeket. A szavak mellett a női arcokat hosszan mutató képsorok teszik érthetővé, mik lehetnek a vágyak vagy elfojtások gyökerei. Utólag jöttem rá, hogy mindhárom műben a nő jelenléte, mint afféle tükör által válhatott a férfi „meztelenné”, és ezek közül kettőben egyetlen ruhátlan test sincs felmutatva. Ekkor, óriási kő esett le a szívemről. Azzal a megnyugtató érzéssel indultam haza, kész szerencse, hogy Virginia Wolf már a 30-as években megírta a Három adományt, mert bő fél évszázaddal később elkezdhettünk végre mindnyájan egyformán meztelenek lenni. Ezek után már csak a hiszékeny uralkodókkal, királyokkal és hősökkel kell vigyázni, hogy elkerüljük a háborút.
A meztelen férfi – Budapest, Ludwig Múzeum, június 30-ig.
Nyitókép: Koncz Adrás: Önarckép I., részlet, forrás: MNG
A cikk lejjebb folytatódik.