A nevezetes festmény megszerzése, amit Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere személyesen jelentett be a gondosan megválogatott résztvevők előtt tartott keddi sajtótájékoztatóján a Szépművészeti Múzeumban, az intézmény utóbbi száz évének legnagyobb műtárgybeszerzése és a kormány támogatásával valósulhatott meg. Amúgy az összeg hallatán az olvasónak már a szeme sem rebben; adtak nálunk, épp a közelmúltban festményért ennél jóval magasabb összeget is: mint emlékezetes, alig néhány hete Munkácsy Golgotája 3 milliárdot is megért a magyar államnak.
Az aligha vitatható, hogy a Van Dyck-remekmű megér ennyit, ára a régi mestereknek a moderneknél és kortársaknál lényegesen kevésbé pezsgő nemzetközi piacán nem is számít kiugrónak; a Christie’s-nek azon a tavaly december 6-i londoni árverésén, ahol a vételre sor került, sem ez volt a legmagasabb áron elkelt tétel. A Van Dyck-kép ára az árverőház jutalékával együtt 5 858 750 angol font volt, ami 5-8 milliós becsértékének inkább az alsó határához áll közel. Ennél magasabb árat, 6,3 millió fontot ifj. Pieter Brueghel-nek az árverőház által előzetesen a Van Dyck-műnél alacsonyabbra taksált festményéért adtak.
Az is nyilvánvaló, hogy egy múzeumnak nálunk gazdagabb országokban sem elég a saját zsebébe nyúlnia, hogy le tudja tenni az asztalra egy ilyen kvalitású kép vételárát. Az viszont már nagy különbség, hogy a „más zseb” alatt a nagyvilágban többnyire nem a közpénzek értendők – vagy ha mégis, akkor azon belül kifejezetten erre a célra elkülönített források – hanem a múzeumok által szervezett gyűjtések, a baráti körök, nagyvonalú mecénások adományai. Erre éppen Van Dyck-művekkel kapcsolatban is voltak példák a közelmúltban Nagy-Britanniában, ahol a flamand mester I. Károly király udvari festőjeként hosszabb időt töltött, s eltemetve is a londoni Szt. Pál katedrálisban van. Ott tehát nem merülhet fel az az – elismerem, némileg demagóg, mégis valós – kérdés, hogy vajon pont erre a célra kellett-e most az államnak ilyen mélyen a zsebébe nyúlnia, amikor még a kulturális szférában is – más területekről nem is beszélve – számos helyen kell drámai alulfinanszírozottsággal, intézmények puszta létét is veszélybe sodró helyzettel szembenézni? Mindezt tudva is lehet persze időnként „nagyot álmodni” is, nem lehet mindig minden pénzt az adott időszakban legakutabb problémák megoldására fordítani. Mint ilyen nagyot álmodás, akár a Van Dyck-festmény megvásárlása is lehet jó hír, nyilván nemzedékek egész sora lesz büszke arra, hogy vezető múzeumunk ilyen kaliberű műkincset mondhat magáénak.
Ha viszont ez így van, akkor mi késztette a sajtótájékoztató résztvevői listájáról döntő minisztériumot arra, hogy a meghívottak közül kihagyják több, kevésbé NER-konform orgánum munkatársait? Politikai sajtótájékoztatókon ez már rendszeres gyakorlat, művészeti témájúakon lehet, hogy most kezd azzá válni. Azzal nyilván nehéz lenne érvelni, hogy ezek az orgánumok színvonalukat tekintve nem ütik meg a mércét; ezt nemrégiben még a kormánypárti médiakonglomerátum, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnöke, Varga István is elismerte, igaz, ezt követően nem is maradhatott funkciójában. Azt sem gondolhatják komolyan a minisztériumban, hogy ezen orgánumok olvasói az átlagnál kevésbé érdeklődnek a művészetek iránt; pontosan tudják ők is, hogy művészeti-kulturális híreket ezeken keresztül lehet a leghatékonyabban eljuttatni az olvasókhoz.
És éppen itt leljük meg az első ránézésre nehezen érthető kérdésre, egyes orgánumok kirekesztésének okaira a választ: a vásárlásról szóló döntés politikai döntés volt, amit a politika a számára kedves orgánumokon keresztül akart kommunikálni. A lényeg itt távolról sem Van Dyck, hanem annak a hírnek a bejelentése, hogy Magyarország vezető múzeumának állománya az elmúlt 100 évben még nem gyarapodott ilyen értékes műtárggyal. Azaz: a magyar kormány igenis minden elődjénél komolyabban a szívén viseli a kulturális intézmények sorsát és nem riad vissza a jelentős anyagi áldozatoktól sem, ha róluk van szó. Nyilván flottul, pergőn zajlott a sajtótájékoztató, és ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket a résztvevők nem feszegettek. Mi sem kérdezhettük meg,
ez volt-e az optimális módja a múzeumi szférában 2,1 milliárd forint elköltésének,
mint ahogy azt sem, hogy itt volt-e a legsürgősebben betömést igénylő, tátongó lyuk a Szépművészeti Múzeum állandó kollekciójában. Nem ellenérvként, csak tényként említem, hogy a Szépműnek van már két Van Dyck-festménye, igaz, azok egészen fiatalkori művek – így akár a vétel melletti érvként is szólhatott egy nagyobb lélegzetű pályaív felrajzolásának igénye. Nem tudtuk megkérdezni azt sem, szakemberek milyen körének bevonásával született meg a vételi döntés és milyen – kifejezetten szakmai – érvek szólhattak mellette – annak tudatában, hogy hasonló kvalitású mű vásárlására aligha lesz a közeljövőben újra lehetőség. Világos: megvenni csak azt lehet, amit éppen eladásra kínálnak, de aki rendszeresen lapozgatja a nagy nemzetközi árverőházak katalógusait, az tudja, hogy mindig lehet kincsekre bukkanni – a régi mestereknél éppúgy, mint a hozzánk közelebbi századok mestereinél.
De szóljunk magáról a festményről is, ami, ha most vitákat vált is ki, azok nem a kvalitásairól szólnak. (E viták egyébként a hír bejelentését követően máris elementáris erővel robbantak ki számos portálon.) A vászonra festett életnagyságú portré Van Dyck rövid életének utolsó esztendejében, 1641-ben minden bizonnyal a holland helytartói udvar megrendelésére készült és I. Károly király legidősebb lányát, Stuart Mária Henrietta hercegnőt ábrázolja, akit már 9 éves korában hozzáadtak a 14 éves Orániai Vilmos herceghez – a festmény épp ebből az alkalomból készült, így nemcsak művészettörténeti, hanem történeti jelentőséggel is bír. A műnek két további változata is ismert, közülük az egyik az angol királyi gyűjtemény része és a windsori kastélyban, a királynő báltermében látható. A szakirodalom a portré három ismert változata közül az immáron a Szépmű tulajdonában lévő képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak, amelyen a gyermek hercegnő arcát a művész minden bizonnyal élet után festette. A mű sorsa születésétől kezdve folyamatosan és megbízhatóan dokumentált. Évszázadokon keresztül főnemesi gyűjteményeket gyarapított, de a XX. században már kétszer is felbukkant aukciókon, előbb 1976-ban a Sotheby’s-nél, majd 1989-ben a Christie’s-nél.
A Szépművészeti új szerzeménye jelenleg az erre az alkalomra összeállított kamarakiállításon látható a múzeum gyűjteményéből válogatott királyi gyermekportrék és Van Dyck egy korai műve társaságában és természetesen szerepelni fog az októberben nyíló, Rubens és a flamand barokk című kiállításon is.
