Az artportal kultúrpolitikai cikksorozata az önkormányzati választások után kezdett el foglalkozni a kortárs művészet intézményi helyzetével azokban a városokban, amelyek ősszel új politikai színezetet kaptak. Szubjektív helyzetképeket közöltünk sorozatban, azzal a céllal, hogy megnevezzünk problémákat, lehetséges megoldásokat is egyben, és vitát generáljunk.
A budapesti színtérről itt, a pécsi helyzetről itt, a szombathelyi viszonyokról itt írtunk. A sorozat úgy folytatódott, ahogy újabb szerzők, megszólalási lehetőséget keresők bukkantak föl. A kormánypárti vezetésű Zalaegerszeg helyzetéről szóló cikkünk itt , Győrről szóló cikkünk pedig itt olvasható.
Az itt következő írást Rechnitzer János közgazdász professzor juttatta el hozzánk, a hozzászólás a győri helyzetképre reagál.
Az Artportálon megjelent Helyzeti energia van, már csak koncepció kellene című győri, képzőművészeti helyzetképhez kívánok néhány margójegyzetet tenni.
Magam Győrben élő polgár vagyok, egyben műgyűjtő, s ezáltal is elkötelezett művészetbarát. Szeretem a városomat, s az is engem, hiszen díszpolgárrá avatott (2015), így aztán meg kell szólalnom művészeti ügyekben. Öröm számomra, hogy az Artportal elkezd foglalkozni a magyar nagyvárosok képzőművészeti életével, aktivitásaival, valamelyest mérsékelve ennek a szektornak a túlzott főváros- centrikusságát. Legalább betekintést kapunk abba, hogy a magas kultúra ezen szegmense miként működik, vagy vegetál a vidéki Magyarország centrumaiban.
Győr mindig küzdött az iparváros szindrómával, s küzd ma is, hiszen működésének alapján a járműgyártás nemzetközi óriása és annak beszállítói, de napjainkra egyre több érdemleges újgazdasági szektor és azok vállalatai jelennek meg és termelnek sikeresen a városban. Átalakul Győr, folyamatosan átalakul, s ebben az áramlásban a kultúra szerepe megítélésem szerint döntő, mondhatni meghatározó.
A jelzett cikkben foglaltakkal teljes mértékben azonosulok és elfogadom, remek összeállítás, valós helyzetkép, friss gondolatokkal. Margójegyzeteim csupán kiegészítések, általam tapasztaltak rögzítése és megerősítése a szerző megállapításainak. Talán nem is kellett volna megírnom, de vittek a gondolatok, így nem korlátoztam magam. Tematikus leszek, azaz egyes témákhoz füzök megjegyzéseket, saját állás- és nézőpontokat.
A múzeumi és kiállító terek
A Városi Művészeti Múzeumot Kolozsváry Ernő Győr első szabadon választott polgármestere (1990-1994) alapította 1994-ben a Magyar Ispita műemléki épületben. A műgyűjtő Kolozsváry kiváló érzékkel látta, hogy Győrbe jelentős képzőművészeti anyagokat kell telepíteni. A hetvenes, nyolcvanas években Salamon Nándor (1935-2014) művészettörténész érdemleges kollekciót gyűjtött össze az akkor még Xantus János Múzeumként működő szervezetnél. Kolozsváry tehát elkezdte az új múzeumi egység épületeinek kialakítását, közben elindította a Esterházy palota felújítását, de már nem polgármesterként vett részt az épület avatásán (1997).
Kolozsváry a városba hozta a Radnai Béla (1891-1962) gyűjteményt (1992), amely a Gresham-kör művészeit tömöríti. A kollekció az özvegy halála (2005) után a grafikai hagyatékkal bővült.
A két műgyűjtő, Kolozsváry Ernő és Vasilescu János (1923-2006) mindig is vetélytársak voltak, hiszen mindketten imádták Ország Lili művészetét. Vasilescu, győri barátainak inspirációjára 2005-ben 260 művet adományozott a Városi Művészeti Múzeumnak, aminek otthona az akkor felújított (2006) zsinagóga lett. Napjainkra tapasztaljuk, hogy a gyűjtemény elhelyezése nem megfelelő, az épület, annak együttes (egyetem, illetve város-múzeum) kezelése nem mindig kielégítő, gyakran kerülnek a művek méltatlan helyzetbe (pl. rendezvények, fogadások stb.), de maga a hely sem kellően ismert, így a gyűjtemény kiesik az idegenforgalmi mozgásokból, látogatottságáról sem tudni[1].
Fontosabb, hogy nem él a gyűjtemény, egy kiállítóhely csupán, ennyi, s nem több, ami ma már igencsak kevés. Hiányoznak rendezvények, tematikus kiállítások, események, feldolgozások, hazai és nemzetközi összehasonlítások, de ez lényegében mindegyik hagyatéki gyűjteményre – Győrben és talán az egész országban – érvényes.
A kilencvenes évek közepére lezárult a győri múzeumi gyűjtemény gyarapításának nagy korszaka, hiszen ezen két műgyűjtői hagyatékon túl az elmúlt 15 évben nem hallottunk érdemleges képzőművészeti hagyaték, vagy állomány megtelepedéséről a városban. (Voltak múzeumi vásárlások, de ezeket mindig a források függvénye alakította, s a vásárlások eredményei sem nyilvánosak (!), a múzeum honlapján nem elérhetők!)
A múlt század hetvenes éveiben volt Győrben egy hasonló gyűjtemény-alapítási láz, indult a Kovács Margit letéttel (1974), aztán jött a Borsos Miklós hagyaték (1979), folytatódott 1986-ban Patkó Imre (eklektikus) gyűjteményének befogadásával[2].
A kiállító terek lényegében a Kolozsváry által indított program óta nem növekedtek[3]. A múzeumi szervezetek 2013-s egyesülésével (megyei és városi összevonása és megyei jogú városhoz való rendelése) a kiállítóhelyek száma 11 egység lett. Győrben szerintem elaprózott a létesítmény, fenntartása költséges, a párhuzamos infrastruktúrákat nem lehet rentábilisan üzemeltetni.
Az intenzívvé váló kiállítási életnek lényegében nincs igazi tere a városban. Például a nagyobb kiállításokra le kell bontani az Esterházy palotába elhelyezett Radnai gyűjteményt, a Magyar Ispita korszerűtlen, nem tágas, megosztott, zsúfolt tér. A Napóleon-házban a grafikai műhely terpeszkedik, egy része tartósan lezárt, a kiállítóhely maga izgalmas lehetne, de az épület állapota szörnyen lerobbant, elhanyagolt.
A nem önkormányzati kiállítóhelyek közül a két éve megnyílt Triangulum Galéria (2018) a Győri Egyházmegyei Könyvtár és Kincstár részeként működik. Profilja az egyházi művészethez kapcsolódó alkotásokra fókuszál, több igényes kiállítást szerveztek. A városi művelődési házakban kisebb-nagyobb kiállítóterek, a városi könyvtárban, egy-egy szállodában hasonlóan bemutatkozási lehetőségek vannak, azonban ezek erősen helyi jellegűek, az öntevékeny kezdeményezések fórumaként működnek. 20 éve, különböző ritmusban működik a volt akadémiai intézet non profit galériája, ahol kortárs, döntően geometrikus és konkrét művészek, azok csoportjainak bemutatkozása zajlik, azonban nem tudta ez a létesítmény sem áttörni a hazai művészeti média ingerküszöbét, így helyi maradt, pontosabban személyhez kötötté vált.
Mindezek ellenére számos izgalmas kiállítást láthattunk a városban. Grászli Bernadett vette át 2009-ben a Városi Művészeti Múzeum irányítását, s a 2020 februárig tartó működésének 11 évében élénk, sokszínű, aktív képzőművészeti életet varázsolt munkatársaival a városba. Nagy klasszikus kiállítások[4] mellett egyre gyakrabban jelentek meg a haladó képzőművészet aktív tagjai, főleg a Nemzetközi Művésztelep megújításával, de azon kívül is. Most nem írok a múzeum által szervezett nagyrendezvényekről, amelyek igazán újszerűen közvetítették a képzőművészetet az érdeklődőknek. (pl. Művészetek utcája, Múzeumok Éjszakája, Stílusos Artpiknik stb.), hogy a Rómer-házban kialakított igényes, érdekes, fiatalos, sokszínű kulturális központról ne is beszéljek.
Grászli nagy energiával, lelkesen alakította a képzőművészeti életet, persze voltak hibái, de kinek nincsenek. Kevésbé rajongott a helyi művészekért, bár azok bemutatkozásának lehetőséget adott, de néhányan többet akartak. Nem volt kiemelkedő vezető, hiszen nem tanulta a menedzsmentet. Hatalmas szervezetet s számos szakterületet (régészet, néprajz, helytörténet stb.) kellett irányítania[5]. A kulturális intézmények – mint a közintézmények többségénél – sikeres vezetése és kiemelkedő művészeti irányítása nem mindig olvad egybe, nem mindig teremt harmóniát. Nem beszélve arról, hogy egy nagyvárosban ki vannak téve az intézmények, s azok vezetői a helyi politikai nyomásnak, amiben végül is Grászli Bernadett nagyszerűen elnavigált, megtartva, alakítva az elképzeléseit, teret adva a városi urak művészeti aktivitásainak, vagy a prominencia néhány tagja által udvariasan megfogalmazott igényeknek is.
Az igazgató asszony igenis elindította az új flow-t a győri kulturális, szellemi, képzőművészeti életben. Nekem hiányzik, nagy tisztelettel és szeretettel gondolok rá, megköszönve a munkáját, mások persze fellélegeztek és elkezdték mesélni a sajátos történeteiket. (Mi, a városban élő művészetkedvelők megérdemeltünk volna, hogy pontos tájékoztatást kapjunk a fenntartótól az igazgató asszony gyors elbocsátásának indokairól, a jövőbeli tiszta helyzet érdekében.)
Több mulasztása volt, van a városvezetésnek kulturális ügyekben, ezek között kiemelkedik az Apátúr-ház. 2014-ban bezárták az Apátúr-házat, lebontották a helytörténeti gyűjteményt, közben varázslatos ígéretekkel halmozták el a polgárokat, hogy lefedik az udvart és ott valami csodálatos közösségi tér lesz, meg interaktív kiállítások, szóval a szokásos hókuszpókusz. Nos, hat év alatt nem sikerült semmit tenni, annak érdekében, hogy a város emblematikus kiállítóhelye, helytörténeti múzeuma megújuljon. Hat éve Győr történetét nem ismerhetik meg a fiatalok, az idelátogatók, vagy éppen az itt élők. Generációk nőnek fel (egy lassan ki is megy), amelyek semmit, de semmit nem ismernek meg a város csodálatos múltjából. Ez félelmetes és nagy felelőtlenség[6]!
Naponta elmegyek az üres épület mellett és motoszkál bennem a kérdés, vajon ki a felelős az Apátúr-ház felújításának tartós elhúzódása miatt, s miért nem lehet egyértelmű tájékoztatást kapni a helytörténeti gyűjtemény és kiállítás terének helyzetéről?
A megindult kedvező folyamatok megtorpan(hat)nak, nem világos, hogy majd az új múzeum igazgató a jövőben milyen irányt szab a szervezeteknek, sőt az sem ismert, hogy a fenntartó milyen igényeket fogalmaz meg a kiírandó (?) pályázatban? Ha tarsoly- és/vagy ősmagyarkutató kerül a múzeum élére – és ennek a valószínűsége nagy –, akkor annyi, vége, kifújt, eljön a sötét középszer(kor), az unalom borús évei következnek, s a város végleg eltűnik a hazai képzőművészet térképről.
A helyi művészeti közélet
Jogosan írja a cikk, hogy a városban nincs igényes kereskedelmi galéria. Vannak eladóhelyek, így két régiségbolt, két antikvárium, egy álművészeti ajándék üzlet, ún. képkeret-galériák, de ténylegesen működő képzőművészeti galéria csak Heffer László üvegművészhez és fiához kötődik, s az is időszakosan működik. Volt és ma is van egy-egy, művészek által gondozott bemutató üzlethelyiség, ahol saját alkotásaikat promotálják.
Találunk ismert magángyűjteményeket a városban. A Kolozsváry-gyűjtemény egyben van (vélhetően), bejelentésre megtekinthető. Két-három mértékadó kortárs gyűjteményt tartunk számon, ezek időszakonként bemutatkoznak, de napjainkban már hazai és nemzetközi meghívásoknak tesznek eleget. Lappangó gyűjtemények, gyűjtők fel-felbukkannak, azonban nincsenek olyan terek, közösségek, megnyilvánulási felületek, ahová eljöhetnének, ahol megmutatkozhatnának.
Győr iránt művészeti körökben érdeklődés mutatkozik, hallunk óhajokat rangos nemzetközi és hazai művészek hagyatékának, valamint műgyűjteményének megtelepedésére, ám ezeknek a látens igényeknek a menedzseléséhez roppant nagy energia és elkötelezettség szükségeltetik.
Felbukkant egy terv, hogy egy győri kötődésű, kormányközeli építőipari nagyvállalkozó a gyűjteményében lévő, helyi művészként ismert Cziráki Lajos (1913-2003) realista-szimbolista alkotásainak a Király utcában magán (nonprofit) kiállító helyet létesítene és működtetne. A terv csak sajtóhírekből ismert, magának a művésznek az életműve különösebben nem izgalmas, a városban elfogadott, de sem hazai, nemzetközi szinten nem mértékadó.
Helyi művészközösségekről kell még szólni. Minden városnak megvannak a helyi művészei, akik természetesen el- és megismerést igényelnek[7]. Győrben is így van ez, a művészeti korosztályok mindegyike képviselteti magát, kik csoportban (Art World Hungary Egyesület), kik rejtett, nem megjelenő közösségekben, kik egyénileg. Az elmúlt két-három évben a Dizájn Hét keretében a városban kiállítások, installációk jelennek meg, amik jelzik, hogy építészek, belsőépítészek, forma- és divattervezők szép számmal élnek és alkotnak a közösségben. Egy-egy kiállításon a különféle terekben a helyi alkotók rendszeresen kiállítanak, némelyiküknek élő kapcsolatai vannak a művészeti intézményekkel, esélyük van bemutatkozásra, esetenként vásárlásokra, ám ők sem képesek a művészeti média figyelmét felkelteni, nem kerülnek be az országos látómezőbe.
A művészeti középfokú képzés színtere Győrben a még Markó Iván által alapított, mai nevén Győri Tánc-és Képzőművészeti Általános Iskola és Gimnázium[8], ahol több tehetség bukkant fel, de többségüket elnyelte a főváros, vagy külföld. A Széchenyi István Egyetem kezdeményezte, hogy a felsőfokú művészeti képzés elinduljon (2018), az első szakindítási kérelmet a többi piaci szereplő elutasította, jelenleg előkészületek történnek az újabb indítási kérelemre, amit megerősíthet, hogy a szomszéd városból, Sopronból néhány oktató átregisztrált Győrbe, így talán sikerül megalapozni az egyetemi szintű művészeti képzést, döntően a dizájn és formatervezés szakterületen.
Szólni kell egy mítoszról, amit gyakran hallok műgyűjtő körökben, éspedig azt, hogy ott a „bezzeg” Győrben milyen nagyszerű lehet, a jómódú polgárok, a gazdag vállalkozások, köztük egy nemzetközi nagyvállalat, csak úgy öntik a kultúrába a pénzt, adják a megbízásokat. Nos, ez nem igaz, sőt a helyzet rosszabb a többi magyar nagyváros átlagánál. Győr társadalmi szerkezete átalakult az elmúlt 15 évben, sokan, sok helyről telepedtek meg a városban és az agglomerációjában, a jövedelmek az országos átlagnál összességében és bizonyos ágazatokban is magasabbak. Már a kilencvenes években létrejött és napjainkban is folyamatosan bővül a vállalkozói és menedzser réteg. A döntően középkorú (40-60 év), kiemelkedő jövedelemmel rendelkező elitet a magas kultúra, annak fogyasztása, esetleg mecenatúrája még nem érintette meg. Van egy-egy példa igényes magángyűjteményre, ismerünk vállalkozókat, akik időszakonként támogatnak helyi művészeket, de ők a különlegesek, az egyediek. Sajnos a többségre nem ez a jellemző, ők még a hedonizmus fogyasztásra alapuló örömeinek hódolnak, nem a magas, vagy legyünk szerényebbek, az igényesebb művészetnek[9]. Jelek felsejlenek a polgári lét követelte kulturális fogyasztás lappangó terjedésére, de ezek a csendes folyamatok nem hoznak látványos áttörést, így aztán a város képzőművészeti miliőjének támogatottsága, finoman szólva is visszafogott. Kiválóan illusztrálja ezt a jelenséget, hogy kiállítások megnyitóin szinte mindig ugyanazzal a 40-50 személlyel lehet találkozni. Két esetben tömegesek a megnyitók: ha fővárosi celeb-művész bukkan fel, illetve ha helyi ismert alkotó mutatkozik be. Ám az utóbbinál a tömeget nem a gyűjtők, hanem a barátok, tanítványok, ismerősök teszik ki.
A városi köztereinek új művészete
Széchenyi új életnagyságú ülő szobra (2019) lincolni tekintettel mered az egyetem melletti postaépület falára (2019), szegény Baross Gábor (2016) majdnem megbotlik az óranézés közben a Baross úton. A Káptalan dombon Krisztust (2018) a karja szinte lerántja a keresztről, Apor püspök (2012), mint egy portás várja a belépőket, Szent László (2012) királyunk nemcsak egy fejjel magasabb volt mindenkinél, de még egy kőtömbre is tétetett, így aztán arányvesztett lett. A Bécsi kapu téren a zuhanykabinok (így hívják a győriek) (2018) sem jöttek össze, piszkosak, nem törik a fényt, a víz nem tudni minek van ott, s a Batthyányi téren a fáradt Nagymama (2017) a kissé együgyű unokájával beszélgetve csak megijeszti az arra járókat.
De mondjunk jó példákat is, mert ilyenek is vannak a közelmúlt győri köztéri alkotásaiban. Bethlen miniszterelnök (2018) szobra elegáns és töprengő, a belvárosban lévő Szódásüveg (2011) az egyik győri fő mítoszt szimbolizálja, kár, hogy fürdőszoba csempével rakták ki a medencéjét, a Dunakapu téren a Pulzus (2015) grandiózus, jól elhelyezett, játékos, szeretni való alkotás, Adyvárosban az Őrszem (2017) fényeivel eligazító pont a lakótelepen, szeretnek ott üldögélni az emberek, s ugyanitt a Csapásirány (2016) boldogan lebeg a vízen, értelmet adva a kis tónak, talán a jövőnek is. S nem feledkezhetünk meg a kiemelkedők kategóriájában szintén az Adyvárosban található Kodály: Angyalok és pásztorok (2017) művének színes, geometrikus emléktömbjéről sem.
Sajnálatos, hogy miközben számos kortárs szellemű, illetve mérsékeltebb számban, de érdemleges szobor, köztéri alkotás bukkant fel a városban az elmúlt 8-10 esztendőben, nem volt 5-7 millió forint arra, hogy a lebontott Ifjúsági Ház mögött lévő szoborpark (1997-2015) alkotásait[10] rendbe tegyék, s kihelyezzék a városban, vagy éppen az egyetem parkjában. Valahol a múzeumi raktárban porosodnak ezek a remek alkotások, nem tudunk róluk semmit, reméljük, nem válnak egy elhamarkodott selejtezés áldozatává.
Quo vadis?
El kell oszlatni egy mítoszt, ami gyakran feljön Győrrel kapcsolatban, s ez a Bécs-Pozsony-Győr háromszög, s az abból adódó édes álmok világa. Győr nem társa Bécsnek és Pozsonynak, maximum egy hely ezeknek a rivalizáló, egyre látványosabb közép-európai szerepre törő fővárosoknak az erőterében. Fontos pontja, de nem alakítója a nagytérség járműiparának, jobb esetben élvezője, rosszabb esetben elszenvedője. Bájos idea azt emlegetni, hogy ebbe az erős kulturális kisugárzásba Győr beleszólhat, nem, nem szólhat bele, élvezheti annak hatásait, de nem válik szereplővé sem most, nem a befogható jövőben.
A hazai és a nemzetközi képzőművészeti térképre csak akkor kerülhet fel a város, ha végre kialakít egy érdemleges, kellően korszerű kortárs művészeti központot, magas szintű szakmai irányítással, a kapcsolódó 21. századi kiállítótérrel.
A hazai nagyvárosok elemzéséből egyértelműen következik, hogy csak ott lehet izgalmas művészeti aktivitásokat inspirálni, ahol ehhez kellő intézményrendszer, s azon belül megfelelő szaktudás, kapcsolatok, inspirációk (vezető személyiség) áll rendelkezésre. Debrecen (Modem, 2006), Pécs (Zsolnai Negyed, 2011), Szeged (REÖK, 2007) megtalálható a hazai képzőművészeti térképen. A többi nagyváros, Győrrel együtt nem látható, hiszen egyik helyen sem sikerült olyan szervezeti, szakmai és infrastrukturális miliőt működtetni, ami megteremtené az alapjait a kortárs és progresszív képzőművészeti bemutatkozásoknak, valamint – fontos hozadékként – a helyi művészeti életnek.
A múzeum kezelésében és a város tulajdonában lévő ún. Napóleon-ház méretével, elhelyezkedésével, építészeti karakterével – helybeli hírnevéről nem is beszélve – alkalmas lehet ezen új típusú szervezet- és tevékenységrendszer befogadására. Neki kell állni, fel kell újítani az épületet már az új igényeknek megfelelőn. Győr így végre megteremthetné a feltételeit annak – ha sietünk, talán az évtized közepére –, hogy beszálljunk a képzőművészet közép-európai centrumainak egyre látványosabb versenyébe.
[1] Igaza van a szerzőnek, hogy nem nyilvánosak a látogatási adatok, semmit nem tudunk arról, hogy az egyes kiállítóhelyeket hányan keresik fel. Általános adatok vannak, de ezek is időben erősen csúsznak!
[2] Patkó gyűjteményt néztem meg néhány hete, szörnyű volt, áporodott, poros, elkopott, sötét, egyedül Kondor Béla: Darázskirály című főhelyen virító műve emelkedik ki ebből az áldatlan környezetből, egyedül ez az alkotás kapott új képkeretet!
[3] Minden új polgármester előáll ötletekkel a kulturális potenciál növelésére. Az Európai Kulturális Főváros 2010, majd 2023 pályázatokban is szerepelt a kiállítóterek építése, bővítése, de az elutasított beadványok miatt a tervekből nem lett semmi, maradtak ígéretek, amiket aztán elfeledtek a városatyák. Aztán 2008-10 között felmerült egy belvároshoz közeli barnamezőben Kulturális Negyed kialakítása, ebből sem lett semmi, ma ott nagy lakótömb virul. Napjaink friss híre, hogy az új polgármester a karanténban álmodik és a színház lebontásán meditál, s építene szintén a belvároshoz közel a volt Vagongyár helyén egy újabb grandiózus kulturális központot színházzal, kiállítótérrel és minden egyébbel, ami belefér.
[4] Érdekes, hogy nem található lista a múzeum honlapján (pl. a MODEM honlapján az összes korábbi kiállítás olvasható!) a kiállításokról, így aztán az Új művészet számai alapján állítottam össze egy szubjektív – érdemleges – kiállítás listát: 2010: Rippl Rónai gyűjteményes, Szüts Miklós, 2011: Váli Dezső, 2012: A gyűjtés egy nagy kaland, 2013: Remekművek Aba Nováktól Vaszaryig, 2014: Titkos gyűjtemény, Vojnich Erzsébet, Vajda Júlia, 2015: Kép egy eltűnt világból (Batthyány Gyula gyűjteményes), Tolnay Imre, 2016. Modern mecénások és gyűjtők, 2017: Light Positions, 2018: Balogh István, Maurer Dóra, 2019: Utak a tudattalanba.
[5] Nem tudom, hány munkahellyel rendelkezik a múzeum, de vélhetően 100-130 között lehet az alkalmazottak száma, hasonlóan nem nyilvános a bevételeinek és kiadásainak szerkezete, az éves beszámolói.
[6] Közben kiderül, hogy a helytörténeti gyűjtemény egy része eltűnt, ellopták!
[7] Pécsett a Zsolnay Negyedben lévő kiállítótér halljában látható egy „kitüntetés-fal”, ahol a különböző művészeti díjakat elnyert pécsi, vagy a városhoz kötődő művészek fényképei találhatók. Nos, ilyen falat sajnos Győrben nem érdemes felállítani, mert elenyésző a díjazottak száma (Munkácsy díjasok a városban: Cziráki Lajos, 1986, Lebó Ferenc 2020, azaz 34 év után kapott a következő győri művész hivatalos szakmai elismerést!).
[8] Érdekes, hogy az intézmény honlapján nincs megjelenítve, hogy Markó Iván alapította, sőt, nincs semmilyen utalás múltra, az iskola történetére, vagy azon itt végzettekről sem olvashatunk, akik sikeres művésszé váltak, vélhetően nem tanítják a művészeti menedzsmentet, na meg a marketinget! Sajnálatos!
[9] Angol kutatók megállapították, hogy a rendszeres kultúrafogyasztók, így a kiállításra és más kulturális rendezvényeken megjelenők halálozási rizikója 31 %-kal kisebb, mint, akik ezen szolgáltatásokkal nem élnek. A kulturális aktivitások hozzájárulnak a minőségi élethez, a stressz leépítéséhez, vagy éppen a kreativitás növeléséhez, de az alkalmazkodóképesség növeléséhez is. (Életművészet, HVG, 2020. január 16. 32.)
[10] A kollekció 15 művet tartalmaz, ebből kiemelném Haraszty, Nádler, Fajó, Moder, Ézsiás, Galgóczy alkotásait, vagy El Kazovszkij egyetlen vasszobrát, de több külföldi művész alkotását is.
A nyitóképen a győri Dunakapu tér, Pál Zoltán Pulzus c. köztéri művének részletével. Forrás: cultractive.eu
