- 1985-ben nyílt meg az utolsó, rendszerváltás előtt épült múzeumként
- Létesítésében a helyi civil akarat is benne volt
- 1995-ben függetlenné vált, gyűjteménye ígéretesen gyarapodott
- Mások mellett Fabényi Júlia vezetése alatt ekkoriban országos jelentőségű,
progresszív szellemű, fontos intézménnyé vált - A jelenlegi kép sokkal szomorúbb
- 10 munkatárssal, takaréklángon üzemel
- Ma már senkinek sem fontos?
- Vajon miért?
Nincs róla wikipédia szócikk, nem botlunk lépten-nyomon a látogatók elérését célzó marketing anyagokba, ritkán olvashatunk programjairól a szaksajtóban. Nem meglepő. A Szombathelyi Képtár kommunikációs, közönség kapcsolati osztály, iletve munkatárs nélkül működik. Mintha nem is létezne?
A Képtár 1985-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt egy helyi művészetpártoló, civil összefogás eredményeként. A fő motivációt az jelentette, hogy a város képzőművészeti gyűjteménye (például Derkovits Gyula vagy Dési Hubert hagyatéki anyaga) állandó bemutató helyet, független múzeumot kapjon. Emellett a „Kunsthalle-funkciót” is álmodtak az intézménybe – ami a gyűjteményi profillal összehangolva – főként modern és kortárs időszaki kiállítások szervezését és befogadását tette lehetővé. A Szombathelyi Képtár az utolsó rendszerváltás előtt épült múzeum, amelynek létrehozását ráadásul nem csak állami forrásból fedezték.
Ezt a múzeumot tehát akarták – és ez nem mellékes tény. Az ígéretes indulást ígéretes gyarapodás követte. Bár a gyűjtemény jelentősebb része a megnyitás előtti időszakból származott, azonban a ’85-öt követően (ekkor már a politikai kontroll alól fellélegző gyűjtési stratégiával) a hazai neoavantgárd, posztmodern és kora’90-es évek darabjai is bekerülhettek a gyűjteménybe. A mennyiség helyett a relevancia lett döntő a vásárlásra szánt keret kiaknázásában. Az országos gyűjtőkörhöz országos nívó is társult. (Ez az időszak Salamon Nándor (1985-1995) és Fabényi Júlia (1996-2000) igazgatóságához köthető. Fabényit Gálig Zoltán követte az igazgatói posztban két cikluson keresztül 2012-ig. Az intézmény jelenlegi vezetője Cebula Anna.)
A Szombathelyi Képtár fenntartását – saját forrásain túl – a kezdetektől a megye és a városi önkormányzat közösen vállalta. Egyrészt ebből fakad, hogy a Képtár életében visszatérő motívum az „intézményi dobálózás” jelensége. A „dobálózás” (ahogy ez jellemző manapság a hazai intézményi közhangulatban) itt egyben a helytörténeti sajátosság is. A Képtár működésének első periódusában – 1985 és 1995 között – a megyei múzeumi rendszerbe tagozódva működött.
1995 forduló pontot jelentett – az intézmény lokális közegében speciálisnak számító profiljával (országos gyűjtőkör, tisztán képző és iparművészeti gyűjtemény – ezen belül is egy szűkebb időszakra koncentrálva) kivívta a független működés feltételeit. Az elmúlt évtől (2012. október 1.) azonban a Képtár ismét a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozik, jogilag mint a Savaria Múzeum Ipar- és Képzőművészeti Tára működik. A beolvasztás huzavonája mögött az a megyei múzeumokat érintő törvénykezés áll, miszerint egy „megyei hatókörű városi múzeum” státuszban működő múzeum gyűjtőkörének legalább öt muzeológiai szakágat magába kell foglalnia – s amelynek jelen esetben a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum – az elnevezés 2013. január 1-jétől él – a Képtár anyaga nélkül híján volt. Az összevonás nem feltétlenül az ördögtől való, a gazdasági megfontolás, a közös tervezés egy jól működő intézményi stratégia alapjává válthat. Azonban kérdés, hogy szakmailag ezt mennyire sínyli meg az intézmény? – mint ahogy 2011-ben hangot adott a beolvasztással kapcsolatos félelmének Dr. Gálig Zoltán (az akkori igazgató) is. Ugyanis a „dobálózás” másik tényezője, hogy a város és megye – nem kívánatos mostohagyerekét mellőzve – próbálja kivonni magát az amúgy gazdaságilag nyereségesnek nem mondható művészeti szektor finanszírozásából. Az intézmény 2013-tól a város fenntartásába került.
A Képtár tehát takaréklángon lobog. Tíz munkatársat foglalkoztat – például egy fő adja az installálásért felelős „stábot”. A téli időszakban érdemes a kinti viszonyoknak megfelelő öltözetben felkeresni a tárlatokat, és a kiállítóterek is inkább hasonlítanak ’80-as évekbeli múzeumbelsők filmdíszletéhez (szürke padlószőnyeg, műanyagburájú neonok, a falakon az elmúlt kiállítások méretező ceruzarajzai) mint kortárs galériatérre. Az elmúlt évben megszaporodtak a helyi művészek életművét bemutató kiállítások is. Ez utóbbi egyrészt illeszkedik a Képtár programjába – az országos, nemzetközi kitekintés mellett fontos aspektus a helyi értékek feldolgozása és bemutatása, másrészt sajnos gyanúként felmerül, hogy a döntésben mennyire játszanak közre az anyagi megfontolások.
Apadó források és a fenntartói elvonások, kihátrálás, s ennek következtében a bizonytalanság, a csökkentett üzemmódú működés. De mi jelenthet itt megoldást? És mi az, ami szakmai mulasztások számlájára írható?
Tanulságos végigszaladni a Savaria Megyei Hatókörű Múzeum honlapján olvasató, a Képtár alapkoncepciójáról szóló szövegen. Azon túl, hogy a leírás időnként ellentmondásos adatokat szolgáltat (textilgyűjtemény, amelynek 2500 darabból álló anyaga, majd pár sorral lejjebb 3000 darabból) érdemes az állandó kiállításokról és azok újrarendezésével kapcsolatos elképzelést kicsit végiggondolni. A felvetés az újrarendezést, mint szükséges rosszat írja le – legalábbis ebből az alkupozícióból indítja érvelélést, s csak később jut el a gyűjtemény folyamatos újrarendezését önreflexióként értelmező tudományos tevékenység definíciójáig. Ez pedig a kortárs múzeumi közeg alapdefiníciói közül való, evidens forma – nem megtámogatandó álláspont. Azonban a jelenlegi állandó kiállításról sem mondható el, hogy tematikus csoportokban reagálna a gyűjtemény kapcsán felmerülő problémákra, tanulságokra, a kiállítás inkább a klasszikus kronologikus elbeszélésmódban marad – ezzel kulturálisan nem izgatja túlzottan a látogatói ingerküszöböt.
Pedig a gyűjteményben vannak perspektívák. A gyűjtemény és a ráépülő szakmai tudás a múzeum olyan sajátos kulturális tőkéje, amely viszonylag kisléptékű anyagi befektetés révén új produkciót adhat látogatóinak. A Szombathelyi Képtár esetében ilyen kulturális tőke lehet például a kortárs textilgyűjtemény, amely egyben az ország legnagyobb ilyen típusú válogatása. (1970-ben indult útjára az első Textilbiennálé Szombathelyen, amely ’92 óta a Képtár rendezésében valósul meg, 2003-től pedig triennáléként működik. Ennek jelentős hozadéka a gyűjtemény gyarapodása, például a nemzetközi minitextil-alkotások darabjaival. Illetve érdemes megjegyezni, hogy a helyi művészeti felsőoktatás is összhangban áll ezzel az egyedi profillal.)
Kiaknázatlan lehetőség volt például a két évvel ezelőtti, 2011-es Isztambul Biennálé kapcsán, hogy Polgár Rózsa Katonapokróc 1945 (1980) című textilmunkája (mely a Szombathelyi Képtár gyűjteményének darabja) más hazai teljesítményekkel (Maurer Dóra, Kaszás Tamás és Loránt Anikó munkái) ellentétben semmilyen figyelmet nem kapott a hazai szaksajtóban. A gazdaintézmény nem emlékezett meg róla egyetlen kapcsolódó esemény révén sem. Hasonló a helyzet Nyári István Csirkeragu ’81 végén című művével, amely a három Ludwig összefogásában szervezett Édentől keletre – Fotórealizmus: Valóságváltozatok kiállítás budapesti állomásán szerepelt 2011-ben. A mű helyi utóélete ez esetben is a nullához konvergál.
A Szombathelyi Képtár gyűjteményében több alkotás származik a kora és érett ’90-es évek hazai szcénájából. Felmerül a kérdés, hogy a szintén szombathelyi gyökerű Irokéz Gyűjtemény – amelynek gyűjtőkörében és a művészek tekintetében kitapinthatók az átfedések az imént említett időszakkal – és a Szombathelyi Képtár között miért csak egy alkalommal (2009) született együttműködés. (A gyűjteményi jelenlét az Irokéz Collection adatai alapján: Braun András, Bernát András, Halász Péter Tamás, Komoróczky Tamás, Mátrai Erik, Ravasz András, Szarka Péter, Várnai Gyula munkái szerepelnek a Szombathelyi Képtár gyűjteményi állományában.)
A 2003-tól a Szombathelyen működő nonprofit Irokéz Galéria az önkormányzati támogatás hiányában 2011-ben szintén bezárta padlástéri kapuit. Eközben a 2000-es évek végétől a város önkormányzata főként pályázati forrásból nagy léptékű kulturális beruházásokat finanszírozott a Képtár közvetlen közelében, így került a múzeum mellé még egy (a régészeti, vallástörténeti profilú Iseum Savariense), 2012-ben pedig megnyílt a (szintén régészeti anyagot bemutató) Vasi Múzeumi Látványtár. A helyi vízállás-jelentésben úgy látszik csak a képzőművészet mos alacsony partfalat.
Emellett az intézmény életében olyan kérdések újbóli megfogalmazása is fontos lenne, mint ki a célközönség, és hogyan érjük el? A Szombathelyi Képtár egy szűkebb, lokálisra szabott, vagy a (hazai, nemzetközi) kortárs diskurzusban kíván részt venni? E kettőt mennyire lehet összehangolni? Egyáltalán saját maga számára megfogalmazni mi a kortárs művészet, milyen a kortárs múzeumi szemlélet? És a célközönség definiálásával karöltve kicsit több figyelmet fordítani a közönségnevelésre. A kiállításokhoz kapcsolódva rendszeres kísérő és kommentáló programok szervezése, vagy ezzel összefüggésben egy esteleges önkéntes program beindítása mind részei lehetnének egy ilyen koncepciónak. Ez több okból lenne célszerű: egyfelől a saját forrásokat növelné (még ha kisebb léptékben is), másfelől segítene egy mélyrehatóbb értelmezés kialakításában.
Kérdés, hogy maradt-e még mindehhez kellő motiváció?
Nyitókép: Szombathelyi Képtár. Fotó: savariamuseum.hu / nyugat.hu