Az emlékezet tisztán társadalmi perspektívája a huszadik század óta került előtérbe. Az emlékezet társadalmi összefüggései kapcsán mindig az a fő kérdés, hogy egy közösségnek mit nem szabad elfelejtenie, mit kell megőriznie. A szovjet munkatáborokban történtek okairól, hátteréről a sokatmondó nevű Nemzeti Emlékezet Bizottsága szervezett konferenciát, majd az előadásokat a Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában című kötetben összegezték 2017-ben. A témát a politika, az emlékezetpolitika sem hanyagolja el: Orbán Viktor tavaly avatott egy gulag-emlékművet Óbudán. A tizennégy méteres gránit obeliszk a méretével talán alkalmas lehet az áldozatok nagy számának érzékeltetésére, de absztrakciójával önmagában nem éri el célját: a gulag emlékezetének életbentartását. Ezért is fontosak az olyan projektek, mint Az utolsó mesélők. A sorozat képeiről a még élő áldozatok néznek vissza ránk.
Bielik István, akit eddig leginkább fotóriporterként ismerhetett a szakma, ezúttal a jelen konfliktusai helyett a múlt problémái felé fordult és a kényszermunka körülményeit a legautentikusabb forrásból, a túlélők saját elmondásaiból rekonstruálja. A Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj támogatásával folyamatosan bővülő anyag a portrék mellett enteriőr-részleteket, gondosan berendezett lakásbelsőket, tárgyakat, emlékeket helyez a hosszabb interjúkból kiragadott szövegek mellé. Megsárgult papírfecni, egy igazolvány, amelyet a hadifogolygondozó kirendeltség bocsájtott ki, rajta a szöveggel: „fontos személyi okmány … Tulajdonosa saját érdekében őrizze meg, mert pótolni nem lehet!” Pedig akik visszatértek, valószínűleg figyelmeztetés nélkül is tudták, hogy mi számít fontosnak, pótolhatatlannak.
A táborban történtekről ritkán meséltek a hazatérők, akkor is keveset. A megfélemlítés a mai napig sikerrel kényszerít hallgatásra meghurcolt embereket, elég csak az ujgur átnevelőtáborokra gondolni Kínában. Magyarországon nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy következmények nélkül lehessen beszélni a szovjet táborokról, a fogvatartásról és vélhetőleg most is vannak elhallgatott részletek arról, hogy hogyan szolgálta ki a hatalmi gépezet a munkatáborok igényeit.
Bielik István fotóinak szereplői mind kilencven év felett járnak, ezért mondhatjuk, hogy talán az utolsó pillanatban ismerhetjük meg személyes történetüket. A sorozat megmenti a kollektív emlékezet számára az elbeszélt élményeket, így például a szénbányában töltött 10-12 órás munkanapokat vagy a folyamatos éhezést, és közben szembesít azzal a ténnyel is, hogy bármelyikünk nagyanyja, nagyapja is ott lehetne a képeken. A hatalom ugyanis nem válogatott. A katonáknak előírt létszámban kellett elhurcolni a lakosságot az elosztótáborokba. Minden ok nélkül, akár egy rosszul csengő vezetéknévvel is bajba lehetett kerülni.
Bielik tervei között egy könyv kiadása is szerepel, melyben az itt olvasható részleteken túl, további szövegek is helyet kapnak majd.
Rajzer Györgyné Herhalt Katalin (92) „Nem akartem lemenni a szénbányába, mert féltem, erre fogta az egyik orosz a lábamat, a másik a vállamat és bedobtak a csillébe. Én akkor ott elájultam, mégis levittek a bányába, ott tértem magamhoz, ettől kezdve mindig kettőt láttam mindenből. ’88-ba azt hitték agydaganatom van, agyfestéssel megállapították, hogy egy 3 centi átmérőjű bevérzés maradt a fejemben az ott történtek hatására. Ez az egyik szemem világába került.”
Rajzer Györgyné Herhalt Katalin (92) és Rajzer György (94) „Három évig egyszer, egyetlen egyszer sem találkoztunk,a táborban se, a bányában se, pedig Katika apja a szomszéd szobában volt. Idehaza úgy találkoztunk, hogy minden vasárnap a lányok összejártak, mi vittük a szájmuzsikánkat és táncoltunk. A lányok és a fiúk sem mentek ki a faluból, onnan választottak párt. Az öregek azt mondták nagyon rossz madár aki a fészkében nem talál párt.”
Rajzer Györgyné Herhalt Katalin (92) „Az egész egy dobszóval kezdődött. Gyűlést hirdettek. A nép meg gyanútlanul elment erre a gyűlésre. Az iskolába. Azt hirdették, hogy a háborúval kapcsolatban, amely hamarosan véget ér, gyűlést tartunk. Erre mindenki kíváncsi volt. Én is elhittem. Az iskolaudvar zárt volt. Dél felé bezárták a kapukat. Ettől kezdve a mozgás kifelé lehetetlen volt. 16 éves voltam.”
Rajzer Györgyné Herhalt Katalin (92) „Egyszer megszámoltam, 5 rózsafüzért mondtam el, míg kiértünk a bányába, az segített engem a túlélésben, mindig a Szűz Máriához imádkoztam. Hazafelé már nem tudtam imádkozni a fáradtságtól.”
Lerner Ferencné Szauer Mária (95) Az én uram az nagyon beteg volt. Mármint akkor még nem volt az uram! Középfültőmirigy-gyulladást kapott, már felment neki az agy felé a genny, azt mondta az orvos, hogy kellene ötszáz rubel, mert a gyógyszer, ami kell rá, ennyibe kerül. Akkor letérdepeltem az ágyra, és azt mondtam, istenem, ha énnekem életet menteni kell, akkor életet fogok menteni.
Csámer Józsefné Wanner Mária (96) „Én egész lent dolgoztam a bányában. Deszkalapokkal, meg kézzel toltuk a szenet a 50-60 centiméter magas járatokban fekve. A térdem tiszta seb volt. És ezt ismételtük egész műszak alatt: le-fel, le-fel. Mindezt állandóan vízben! Ádám bácsi azt mondta: – Vigyázzunk! Úgy recseg itt minden! — Ahogy kimondta, hiába volt kitámasztva, szakadt a bánya. Betakart bennünket. Combnyaktörést szenvedtem. Rám zuhant egy nagy csomó szikla, kő. A kórházban töltöttem három hónapot. Nem csináltak ott velem semmit, rábízták az időre, mind a mai napig nem jött rendbe.”
Csámer Józsefné Wanner Mária (96) „Nekem emberi ábrázatom nem volt. Szőrös voltam, nem voltam talán 30 kiló sem. A férjem és a gyermekeim nem ismertek fel. Édesapám jött felém, megfogta a csuklómat: – Olyan vékonyka vagy! Hogy is tudsz élni még? ”
Csámer Józsefné Wanner Mária (96) „Karácsonykor éjszakások voltuk. Tudtuk, hogy otthon éjféli mise van. Erre gondolva, sírva fakadtunk, ordítottunk. Az oroszok nem tudták, mi bajunk. De miután megtudták, megértették. ”
Csámer Józsefné Wanner Mária (96)„Sokat felejtek már, de ami Oroszországban történt velünk, azt nem tudom kitörölni az emlékezetemből. Hányszor mondtuk, bárcsak meghalnánk már!”
Lampert Jánosné Sulcz Ilona (90) „Az egyik társunknak volt egy hegedűje. Ő zenélt nekünk, amikor vonultunk a munkába meg haza is. Jó volt. Legalább egy kis időre elfelejtettük gondjainkat. A nóták még most is az eszembe vannak. Énekeltük azt is, hogy Hazámba vágyom… Azt már nem tudtuk végig eldanolni, mert akkor már sírni kellett. Meg a másik dalból: Mi lesz, hogy ha hazamegyek? Lesz-e akit megölelek? Ilyenkor elszorult a szívünk.”
Takács Jánosné Hajde Rozália (91) ” Poloska nálunk is rengeteg volt. Ha leültem a priccsre, mint a kismalacok, majd megették a lábamat. Nagyon szerettek engem. Ezért nyáron inkább kint aludtunk az udvaron. Volt fertőtlenítés, de ez sokszor hatástalan volt. Mindenbe belefészkelték magukat. Benne volt fában, falban, ruhában, mindenben. ”
Berghoffer Róbert (93) „A férfiak nagyon hamar feladták a reményt is, hogy hazakerülnek, teljesen el voltak keseredve – a nők ápolták, babusgatták őket, öntöttek beléjük lelket. A 360 nőből egyetlen egy nem maradt ott, mind hazatért, a férfiak közül sajnos 180-at hagytunk ott az ismeretlen kemény földben. Ilyen körülmények között éltünk és léteztünk. Nem tudtuk, mit hoz a holnap. Csak a bizonytalanság volt.”
Berghoffer Róbert (93) A közelünkben volt egy alabástrombástya, ott is dolgoztak magyarok tekintélyes létszámban. A drága anyám betette a bendzsómat a zsákomba – még nem tudta, hogy ezzel az életemet menti meg. Reggel a munkába menőket zenével kellett búcsúztatnunk – ez szörnyű dolog volt.
