A gyűrűk mennek, az ujjak maradnak (Ember Sári, Bruno Baptistelli)
pénteken 13.00-18.00-ig, szombaton 14.00-19.00-ig.
Múzeum krt. 19., I. emelet, csengő: Molnár-Ember
Van egy lakás a Múzeum körúton. Ehhez hasonló valószínűleg nem sok van már Budapesten, hiszen ezt nem osztották fel kisebb lakásokra, mint a többit. Mintha megállt volna benne az idő: a felső középosztály ideje. Az ő életük tárgyait, történetét őrizte a mai napig. Az Ember-család három generációja élt benne, utoljára néhány évig Ember Sári a barátaival – a nagymama, Asbóth Magdolna (1913-2011) által létrehozott, akkor már csorbult, de a múltat őrző díszletben, a hatalmas, régi bútorok, festmények között.
Az artPortal videója
Fotók: Ember Sári
A lakás most már szinte üres, megvan az új bérlő is, aki át fogja alakítani a tereit, tehát ez a kiállítás búcsú a helytől és egyben egy életformától, a múlttól is. Lezárás, miközben a lezárhatatlan időről szól, az elmúlást jeleníti meg a maga alig néhány hetes létezésében. Ember Sárit élőben, a nagymamáját pedig a kiállításban videóról hallgatva érthető meg, hogy a gazdagság tulajdonképpen nem a birtokolt értékeket jelenti elsősorban, hanem ezeket a – persze nem mindig vidám – történeteket, amelyeket napokig lehetne mesélni. A történetek azok a kincsek, amelyekből a szegényeknek alig van.
Az egyik első szobában forog a videó, amelyben a nagymama, Asbóth Magdolna beszél. Az 1994-ben, Sári apja által készített felvételen szinte megszólal a múlt: életre kelnek a tárgyak a történeteikkel együtt, a nagymama hangsúlyaival, a szóhasználatával, ahogy kiejti azt, hogy „pásszol”, olyan az egész, mint valami időutazás, láthatóvá válik az ő korábbi életük. Egyébként főleg a nagymamától származik a tárgyakkal kapcsolatos összes információ, illetve Sári apukájától, akit szintén érdekelt az örökség története, és az, hogy mi lesz ezzel a rengeteg dologgal. Fontos adalék: Sárinak nincs testvére, a többi unoka pedig külföldön él.
Ember Sári (E.S.): Ez a videó a személyessége miatt is érdekes, meg hát azért is, mert az örökségről szól, amellyel kapcsolatban kérdés, hogy mit, hogyan osztunk el. Nagyon sok minden került ide a rokonságból is: például Hubay Jenő, zeneszerző, hegedűművész, üknagymamám testvérének a családjától. Ők a háború után Portugáliába menekültek, a Fő utcai palotájukat hátrahagyták, és amit nem hordtak szét mások, azt nagymamám elhozta. Meg akarta őrizni ezeket a tárgyakat. Az a legfurcsább az egészben, hogy azután nem hagyott végrendeletet, nem rendezte el, hogy mi, kihez kerüljön. A videóban arra kér minket, hogy ne veszekedjünk a dolgok felett. Közben meg az a szomorú, hogy mindenki elvitt egy-két tárgyat, és nemhogy veszekedés nincs, de itt van rengeteg holmi dobozokban, meg letakarva, befóliázva, és valójában nem kell senkinek. Nemcsak arról beszélnek a most kiállított tárgyak, hogy milyen nehéz volt nekünk itt lakni közöttük, hanem arról is, hogy ezt az örökséget le kell zárni, és nem lehet úgy továbbvinni, ahogy a nagymamám szerette volna.
A nagymama 1947-ben elvált a férjétől, és elköltözött a lakásból, csak ’56-ban, Sári nagypapájának halála után költözött vissza az új férjével. Azután 1976-tól egyedül élt itt 2009-ig, amikor 96 évesen, nem sokkal azután, hogy történt egy betörés, a fiához költözött.
Sári számára a lakás a gyerekkorának természetes részét képezte, de már akkor is voltak félelmetes elemei: nem volt például kellemes végigmenni a sötét hallon. Az is érdekes, hogy amikor elköltözött a nagymama, apjában se merült fel, hogy a lánya ideköltözhetne. Ugyan nem mondta ki, de azért sejtette, hogy ez egy nagy teher. Sári akkor jött haza külföldről, adott volt egy hatalmas önkormányzati lakás alacsony lakbérrel, néha feljöttek a barátaival, és mindenki csak ámult. Sári akkor döbbent rá, hogy ez egy nagyon különleges világ. Adódott az ötlet, hogy költözzenek ide többen, és legyen ez egyfajta műhely is. A hatalmas terekben létrehoztak egy Szalont, ahol koncerteket, színházi előadásokat, performanszokat tartottak.
E.S.: Az elmúlt pár évben a tárgyakhoz való kötődés is átalakult bennem: sokkal könnyebben válok meg tőlük. Egy idő után rátelepszik az emberre ez a környezet. Én arra számítottam, hogy bája, varázsa van, de arra nem, hogy nyomasztóvá válik. Eléggé megkésve ismertem fel, hogy már nyomaszt. De amikor rájöttem erre, akkor egészen Brazíliáig menekültem innen. Szuper időszak volt, szeretettel gondolok vissza rá, de nem sírom vissza.
A kiállítást Ember Sári rendezte barátjával, a brazil képzőművész Bruno Baptistellivel, a kísérő szöveg írására pedig Juhász Anna kurátort kérték fel. A tárlat együttműködő partnere a Molnár Ani Galéria.
E.S.: A régi lakáshoz tartozó tárgyakat, emlékeket szerettük volna egy olyan installációba csoportosítani, amelyek a kortárs művekkel együtt szólnak erről a letűnt világról. A múlthoz való viszonyunk nagyon sokféle lehet: Magyarországon sokszor automatikusan őrizzük a régi tárgyakat, szokásokat, viszonyokat, érzelmeket. Nem modernista rombolást hirdetek, de az üres lakás, a lezárást ünneplő kiállítás kortárs munkákkal számomra bátor gesztusnak tűnt, és úgy láttam, hogy ezek a látogatóknak is nagyon érvényes kérdések.
Sétáljunk végig a kiállítás tárgyai között, Ember Sári történeteivel és gondolataival kiegészítve!
Ellopott emléktárgyaim 2009. 03. doc
A falon látható a betörés során eltulajdonított tárgyakról készült lista, amelyet a nagymama írt össze a rendőrségi feljelentéshez.
E.S.: Ebben a listában is az a legszomorúbb, hogy igazából nem hiányoznak ezek a tárgyak senkinek. Nincs meg a hűlt helyük. Megváltozott azóta a világ, a korszellem. Rájuk csodálkozunk, szeretjük őket, de ma már nem értelmezhetőek ilyen mennyiségben, együtt lakva.
Gyűjtemény
A listához kapcsolódik egy polc, amleyen Sári agyagból készült tárgyai vannak, mintegy emlékművet állítva az ellopottaknak. Nincsenek kiégetve, vagyis előbb-utóbb széthullanak. Sejtetik azokat a különböző nemes anyagokat, amelyekből az eredeti tárgyak készültek: kő, üveg, kristály ezüst, arany.
A nagymama egyébként nemcsak őrizte a már meglévőket, hanem gyarapította is a lakás berendezését. Hiába volt rengeteg tárgy, próbálta pótolni az elveszetteket, nagyon sok mindent vásárolt.
E.S.: Bekerültek történet nélküli tárgyak is a kárpitostól meg az antikvárium kirakatából, de nagyon fontos volt számára, hogy másnak miként áll össze ez az egész, hogy a kívülállóban létrehoz-e egy egységes képet. Összeállt a kép, lenyűgöző volt, amikor ide beléptél. A szimmetrikus kompozíciókban minden darabnak megvolt a párja, és mindegyik tárgynak megvolt a helye. Ha úgy érezte, hogy valahonnan hiányzik egy kis asztalka, szőnyeg, vagy kis kép, akkor megvette, de persze úgy hatott, mintha azt is örökölte volna.
Üveg karc az ablakon
Engel Margit, G. Vilma és M. Müller – három lány, aki itt járt vagy élt (?) a lakásban 1891-ben, és belevéste a nevét az ablaküvegbe.
E.S.: Fura elképzelni, hogy kik lehettek ezek a lányok, valószínűleg Engel Margit lakhatott itt. Nagyon jellegzetes, régies a kézírás, amit akkor vettem észre az ablaküvegen, amikor beköltöztünk 2009-ben. Se az apukámnak, se a nagymamámnak nem tűnt fel az itt töltött évek alatt.
Bruno Baptistelli installációja
Öt festmény és egy kordonrács, ami meghatározó élményünk a városban, hiszen rengeteg átépítés zajlik, a belső kerületekben különösen. Ezeknek az építkezéseknek az első és utolsó szereplője mindig ez a kordonrács. Mellette a falon van egy kovácsoltvas rács, ami a ház régi kapujához tartozott.
E.S.: Volt egy gyönyörű tölgyfa kapu, amit 59-ben a mahagóni lifttel együtt kivágtak az utcára, és helyettük kapott a ház egy alumínium kaput és egy pvc borítású liftet. Az apukám pedig éjjel 11-kor szerszámokkal megrakodva lement, és kiszerelte ezt a kovácsoltvas rácsot, a kapu kilincsét, meg a gombot ( az oroszlánfejeket addigra már elvitték ). Ezeket felhozta, és mikor visszaért a másik rácsért, megállt mellette egy rendőrautó, és igazoltatták, mondván, hogy ez köztulajdonsértés. Nagyon nagy botrány lett belőle, majdnem kirúgták a gimnáziumból, mi pedig azóta őrizzük ezeket a tárgyakat, és várjuk, hátha egyszer még újra szükség lehet rájuk. Ez a történet is jól érzékelteti azt, ami sokszor eszembe jutott a lakás kapcsán, hogy megéri-e.
1943-tól 56-ig, amíg a nagypapám élt, jól keresett, itt volt a nőgyógyászati rendelője, volt szobalány, szakácsné és nevelőlány, vitorláshajó a Balatonon, megvolt a rendszere annak, hogyan használják jól ki ezt a lakást, a helyzetüket. Viszont 56-tól minden megváltozott, és attól kezdve mindenki – engem is beleértve – szolgálta ezt a lakást, és nem fordítva. Mi voltunk érte, és nem a lakás miértünk. Megőriztük ezeket a tárgyakat, amelyek szépek és értékesek, és tényleg kár lenne értük, ha elvesznének, de hogy vajon megéri-e az apukámat kirúgatni értük a gimnáziumból azért, hogy utána 60 évig itt őrizzük, és azután most nem tudjuk, hogy mit csináljunk vele. És mindezt úgy, hogy ez egy bérlakás volt, nem is saját tulajdon. Eszembe jut egy családi történet: a nagybátyám azért él Svájcban, mert a szülei 17 évesen útnak indították, azután, hogy az osztályfőnök eljött családlátogatásra, belépett, körülnézett, majd azt mondta, hogy ugye arra nem számítanak, hogy továbbtanulásra fogja javasolni Károlyt. Lehetett tudni, hogy sehova nem fogják felvenni a lakás miatt.
A két kályha
A nagyszobában álló kályha eredetileg egy nyitott kandalló volt, valószínűleg az előző tulajdonos építtette. 1956-ban a repeszektől megsérült, ezért át kellett rakni, akkor lett belőle kályha, és a maradékaiból – néhány fürdőszobacsempével kombinálva – összeraktak egy másik kályhát is, ami a szomszéd szobába került.
E.S.: A nagymamám a videóban azt mondja, hogy a Zsolnay-gyárból származik, de valójában herendi, ezt egyértelműen ki lehetett deríteni. Az is érdekes, ahogy néha téved a tárgyakkal kapcsolatban, mi pedig olykor felülbíráljuk, de máskor egyszerűen elhisszük neki, hogy úgy van, ahogy mondja. A kicsi kályha a fürdőszobacsempékkel olyan őszinte és bájos. Kicsit mintha azt is üzenné, hogy egykor gazdagok voltunk, ma már csak kompromisszumokra futja, de nem adtuk fel. 1956 a család történetében is fordulópont, akkor halt meg a nagyapám, a személyzetet elküldték, a nagybátyám disszidált, a lakásban maradt az apám, és visszaköltözött a nagymama az új férjével. Na meg jöttek a társbérlők. Nemcsak a nagybetűs történelemből élt át sokat ez a lakás, de a viharos családi történetekből is rengeteget látott. Azt gondoltam: hát majd arrébb tolom a bútorokat, és akkor mintha ezt a múltat is el tudnám tüntetni. De kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Résztvevők: Bruno Baptistelli / Ember Károly / Ember Sándor / Ember Sári / Farkas Zoltán / Feszty Masa / Hakkel Márton & Valcz Péter / Iványi-Grünwald Béla / Keresztes Zsófi, & Zana Krisztián / Lotz Károly / Uhlaczky József / Vágó Gábor / Vidovszky Béla
rendezés: Bruno Baptistelli / Ember Sári
szöveg: Juhász Anna
Nyitókép: Ember Sári fotója / NOL.hu
A cikk lejjebb folytatódik.