Az artportalon néhány héttel ezelőtt Jan Zálešák előszavával jelent meg Soós Andi összeállítása a Magyar Nemzeti Bank Ingatlan Kft. közelmúltbeli kortárs műalkotás-vásárlásaival kapcsolatban. Röviddel később erre hazai kortárs galériák tulajdonosai nyílt levélben reagáltak, amelyben a cikket – mivel az „szándékosan vezeti félre az olvasót” – méltatlannak tartották és visszautasították. A levél végén az aláírók a következő megállapítást tették: „Ideálisan nem kizárólag a piaci, hanem a kulturális színtér legfontosabb szereplői, a múzeumok is hasonló összegek fölött rendelkeznek és képesek gyűjteményüket a saját szempontjaik szerint fejleszteni. Ennek hiánya egy másik dolgozat témája.” Az alábbiakban egy jövendőbeli „másik dolgozat” kereteit rajzolom fel.
Ideális esetben a múzeumok valóban képesek lépést tartani a magángyűjtőkkel, de a realitás ma már Nyugat-Európában is más: az állami intézmények általában jóval szűkebb lehetőségekkel rendelkeznek, mint akár 40-50 évvel ezelőtt, még akkor is, ha egy-egy kormányzat szilárdan kitart a jövőbeli örökségnek tekintett kortárs kulturális javak megőrzésének kultúrpolitikai elve mellett, vagy ha a múzeumok viszonylag kiszámíthatóan részesülnek például a helyi lottóbevételekből. Magyarországon ebben a tekintetben az elmúlt száz évben nem létezett ideális helyzet.
Amikor volt állami akarat és mellé – relatíve komoly – pénzügyi keret, akkor a múzeumok saját szempontjai szorultak háttérbe az ideológiai elvárások mögött, amikor pedig eljött a szakmai szabadság, akkor az anyagi források apadtak el.
A kortárs képzőművészet gyűjtésével foglalkozó múzeumok az elmúlt harminc évben egy-egy nagyobb és véletlenszerű külső lökéstől eltekintve finoman szólva sem kerültek ideális helyzetbe.
Ideális esetben Európában a múzeumok gyűjteményezése tervszerűen felépített és a hagyományokat szem előtt tartó kultúrpolitikai struktúrákba illeszkedik. Magyarországon az intézményrendszer immár rendszeressé vált ad hoc átformálásában a hagyomány szó legfeljebb üres kormányzati reklámszövegekben fordul elő, a nyilvánosan képviselt kultúrpolitikai elvek és összefüggésrendszerek pedig rég eltűntek. Nincsenek fenntartható finanszírozási keretek, még kevésbé léteznek stratégiák – a múzeumok gyűjteményei jelenleg egy kaotikus, lebegő rendszer kiszolgáltatott darabjai, sorsuk vékony cérnaszálakon függ.
Ideális esetben létezne jövőre vonatkozó terv. Ideális esetben ugyanis erre (is) való az állam: a jelenbeli vagy rövid távú érdekekkel szemben a demokratikusan, átláthatóan működő intézményrendszer képes lehet érvényesíteni a jövő (lehetséges) szempontjait. Ideális helyzetben maga ez a definíció szerint konzervatív intézmény, a múzeum is erre való: a múltból és a jelenből a lehetséges jövőt építi; Európában gyakran az állam által garantált módon, kiszámítható szabályokkal. Nos, ehhez az ideális keretrendszerhez képest érdemes végiggondolni, hogy az állam most nem az általa fenntartott múzeumokat tartotta legmegfelelőbbnek arra, hogy a kortárs művészet gyűjteményezésre méltó értékeit kiválassza, rendszerezze, bemutassa, konzerválja, gondozza stb., hanem az MNB Ingatlan Kft.-t. Nem a Ludwig Múzeumot, nem a Magyar Nemzeti Galériát, hanem egy olyan céget, amelynek fő tevékenysége a „saját tulajdonú, bérelt ingatlan bérbeadása, üzemeltetése” (TEÁOR 6820).
Az MNB Ingatlan Kft. jelenlegi formájában nyilvánvalóan nem képes a műtárgyak számára a meglévő múzeumokhoz hasonló szintű gondozást biztosítani, legfeljebb ígéretet tehet rá, hogy a közpénzből megvásárolt művekkel gondosan jár majd el – de nincs semmilyen törvényes vagy intézményes garancia arra, hogy ígéretét be is tartja. (A jövőre nézve a legjobb megoldás – a művek múzeumi tulajdonba adásán túl – legfeljebb az lehet, hogy a konzerválás, bemutatás, kutatás stb. feladatait egy múzeumhoz szervezik ki, így azonban a kígyó azonnal a saját farkába harap.) Az MNB Ingatlan Kft. ugyanis – szintén per def. – korlátolt felelősségű társaság, szemben a múzeumnak a saját területén meglévő „korlátlan” felelősségével. A Kft., amely jelen pillanatban közfeladatokat ellátó szereplőként lép fel, és megígéri, hogy az alkotásokat többek között feldolgozhatóvá teszi művészettörténészek számára, tulajdonképpen bármelyik pillanatban felöltheti a piaci szereplő ruháját, s így a megvásárolt vagyontárgyakkal szabadon rendelkezhet – például bármilyen különösebb szabályozás nélkül átruházhatja azokat, nagyon hasonlóan a nemrég hírhedtté vált „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokhoz”.
Valóban távol vagyunk tehát az ideális helyzettől, amelyben az állam a rábízott közpénzeket saját intézményeinek szakértelmére, gondosságára, felelősségére támaszkodva, átláthatóan költi el, többek között egyenlő esélyeket biztosítva különböző múzeumoknak saját szempontjaik érvényesítésére. Soós Andi cikke valójában nem is a galériák erkölcsi felelősségét firtatta, hanem épp az ideális állapot lehetőségét szem előtt tartva az állam felelős működésével kapcsolatban vetett fel kérdéseket. Ma már korántsem tekintjük különösnek, hogy az állam (Minisztérium, Magyar Nemzeti Bank stb.) ilyen kérdésekre nem méltóztat válaszolni. Azonban az mégis furcsa, hogy a galériák vezetői érzik megszólítva magukat, pedig velük szemben tulajdonképpen aligha lehetnek komolyabb fenntartások: koronavírus idején az odadobott mentőöv minden további nélkül felhasználható. (Igaz, nem lenne szabad meglepődni, ha a vízbe esett hajótöröttek körös-körül azon csodálkoznak, hogy a mentőszolgálat száz mentőcsónak helyett miért egyetlen jachtot küldött…) Még érthetetlenebb, miért érzik fontosnak a galériák, hogy megvédjék a Szakértői Bizottság „megkérdőjelezhetetlen szakmai függetlenséggel” végzett munkáját. (Kicsit olyan mindez, mintha egy pályázat nyertese utólag nyilatkozatot tenne közzé arról, hogy a zsűri ebben az esetben kiválóan döntött.)
Mindezek azonban kevésbé súlyos kérdések a levél utolsó mondatában foglaltakhoz képest: „A kortárs galériák az MNB gyűjteményépítését ugyanakkor fontos és pozitív lépésként értékelik.” Elsősorban nem is azért problematikus a kijelentés, mert az MNB-ből kimaradt az Ingatlan Kft., vagy mert a magángalériák képviselői minden nagyobb kulturális összefüggésből kiragadva pozitív lépésnek nevezik az állami vásárlást, hanem mert a mondatba bekerült az ugyanakkor. Ebben az ugyanakkorban – amely logikailag a múzeumok legkevésbé sem ideális helyzetét ellenpontozza – ugyanis benne van a „mert hát itt élünk” összekacsintása mellett a Megáll az időből szállóigévé vált „jó, hát akkor itt fogunk élni” reménytelensége is. És ez a legsúlyosabb.
Illusztrációk: Erdei Krisztina
