Egy francia életmű Magyarországon. Szabó József (1925 – 2010) festő-, rajz és szobrászművész.
Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának Cziráki Lajos kiállítótere, Győr.
A festmények november 10-ig, a grafikák október 10-ig tekinthetők meg.
Szabó Józsefről itthon hosszú időn keresztül szinte semmit, majd később is csak annyit lehetett tudni, amennyi 2006-ban Cserba Júlia úttörő jelentőségű könyvében – Magyar képzőművészek Franciaországban 1903-2005 – megjelent róla.
A fordulópontot 2012-13 jelentette, amikor Szabó hagyatéka – elsősorban unokaöccse, Szabó Imre erőfeszítéseinek köszönhetően – hazakerült, majd megkezdődött a fotózása, nyilvántartása és feldolgozása. Ennek során gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, ami korábban megjelent róla, nem a rendkívül gazdag életmű egészén alapult. A feldolgozó munka mostanra jutott el abba a stádiumba, hogy az már alapul szolgálhat a művész és munkássága széles körű megismertetéséhez, művészete újraértékeléséhez. E folyamat eddigi legfontosabb, a nagyközönség számára is hozzáférhető állomása a Szabó életművét intenzíven kutató N. Mészáros Júlia által kurált kiállítás, ami szeptember közepén nyílt meg a győri Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának Cziráki Lajos kiállítóterében. Ezt megelőzően Szabó művei már láthatóak voltak három magángalériában, illetve a szentendrei Ferenczy Múzeumnak a közelmúltban zárult Magyar szürrealizmus kiállításán.
A földműves családból származó Szabó Józsefet 1947-ben vették fel a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1953-ban szerzett diplomát, mesterei Szőnyi István, Barcsay Jenő, Bence László és Pap Gyula voltak. Kétéves állami ösztöndíjáért, amit a diploma mellé ítéltek meg számára, propaganda-képeket kellett festenie, s közben hivatalos megrendeléseket is kapott. Elhivatottsága és festői vénája megóvta attól, hogy vállalhatatlan képet fessen, de csakhamar felismerte, hogy zsákutcába került. Már 1955-ben azt tervezte, hogy elhagyja az országot, hogy továbbtanulhasson és szabadon alkothasson. Erre végül 1956-ban került sor, rögtön a határok megnyitását követő napon. Sok pályatársához hasonlóan ő is Párizsba ment, ahol egy percig sem tétlenkedett; már novemberben beiratkozott a párizsi, majd 1959-ben a nizzai képzőművészeti akadémiára. Párizsban 1959-ben mester fokozatot szerzett festészetből, így Nizzában szabad rajzból képezhette tovább magát. Néhány absztrakt munka mellett egy összefüggő képsorozata is fennmaradt ezekből az évekből.
Pályakezdőként nagy jövő állt előtte. Párizsi mestere, Maurice Brianchon kiemelt tehetségként kezelte, s pár évig egyengette is az útját, de művészete fejlődését később is nagy érdeklődéssel figyelte. Spanyolországban, majd Amerikában, s első párizsi önálló kiállítása után a francia fővárosban is a legjobb kortárs művészek, a 70-es évek közepétől pedig a legnagyobb fantasztikus festők között említették nevét a kritikusok, később pedig a dél-francia múzeumi szakemberek is. Szabót azonban a sikerek nem térítették le a maga útjáról; saját művészi programját akarta maradéktalanul megvalósítani, s ahhoz egyre nagyobb magányra, csendre volt szüksége. Hírnévre nem vágyott, de perfekcionista művész és maximalista ember volt. Csak magának hitt, és nagyon sokat követelt magától.
1957-es megalakulásától 1959-ig tagja volt a Szituacionista Internacionálé művészeti mozgalomnak, ami egész életére meghatározta – kapitalizmus-ellenessége mellett – művészeti intézményellenességét. Kritikáját később, a 70-es években már nem szívesen hallgatták, ráadásul a francia állampolgárság felvétele után is mindenütt magyar emigráns művészként mutatkozott be. Sok múzeumot eleve elriasztott, csak a gyűjtőkkel, s egy-két galériással volt harmonikus a kapcsolata. Szituacionista barátairól három személyes vonatkozású képet alkotott. Közülük Pierre Alechinskyt mestereként tisztelte, s Asgern Jorn, valamint Constant (Constant Anton Nieuwenhuys) is nagy hatással volt rá főiskolás korában. Nekik köszönhetően nagyon gyorsan megszabadult az ábrázolási kényszertől és a „szép kép” hagyományos értelmezésétől. E három nagy, egykori Cobrás művészt és Christian Dotremontot, Guy Debord-t, Michéle Bernsteint, valamint Raoul Vaneigemet egy csoportképen együtt örökítette meg, melyen maga is szerepel. Részt vett néhány kollektív mű megalkotásában is a hagyatékában fennmaradt egy olyan csoportos alkotás is, amit kérésére ajándékba festettek neki a barátai. A képet, ami közel 2 éven át készült, Szabó jóval később azzal fejezte be, hogy előterébe odafestette a maga fekvő alakját. Egy visszaemlékezésében utalt is rá, hogy miközben más művészcsoporthoz sosem csatlakozott, e falanx-szerű párizsi művésztársaságnak rövid ideig a tagja volt. Kotányi Attila előtt tehát ő volt a mozgalom magyar tagja, még ha a tanulmányai miatt nem is tudott túl gyakran részt venni a csoport tevékenységében. Szabó Nizzában ugyancsak közeli kapcsolatba került az Ecole de Nice művészcsoporttal, melynek alapítója Ben Vautier, Fernandez Arman és Yves Klein volt. Közülük Yves Klein érdekelte a legjobban, a kapcsolat azonban csak rövid ideig tartott, mivel Klein 1962-ben alig 34 évesen meghalt. A következő évig követte a nizzai csoport tevékenységét, amit később már dadaistának értékelt.
Szabó már Budapesten, majd Párizsban is tanult modellezést, de a plasztika-készítést igazából Párizsból való elköltözése, 1968 után egy szobrászműhelyben tanulta meg, miközben továbbra is festett és önálló kiállításokat rendezett. Szoborterveinek kivitelezésére az 1970-es évek második felétől nyílt lehetősége, amikor Fons-sur Lussan dél-franciaországi faluban élt. Itt egy hatalmas, parkosított kertben alkotta meg nagy méretű szobrait. Az 1:1 arányú maketteket mindig maga készítette, a kivitelezésbe azonban hegesztőket is bevont. Néhány kő- és gipsz szobor, valamint egy-két relief után számos tekintélyes méretű, akár 8-9 méteres, és három kisebb, 2,6-2,8 méteres vasszobrot alkotott. A nagyok közül egyet 1995-ben a Montpellier környéki, tengerparti Sète főterén állítottak fel, ezt 2016-ban felújították. A többi monumentális szobor holléte jelenleg még nem ismert, noha ezek minden bizonnyal szintén megrendelésre készülhettek.
Szabó életműve ma még szerteágazónak látszik, pedig művészete egyetlen nagy ívet ír le, mely az expresszionizmustól és absztrakt expresszionizmustól a szürrealisztikus, illetve fantasztikus művészeten át, az újfiguratív művészetig terjed. Korai újfiguratív (új vad, új- expresszionista, újszenzibilis, transzavantgárd) művész volt, a szobrászata és a késői festészete is ide sorolható, noha utóbbi az imaginárius festészetig megy el. Képeibe 1973-tól előszeretettel integrálta a művészettörténet nagy teljesítményeit és a fantasztikus festők (Bosch, id. Brueghel, Magritte, Max Ernst, Dali, stb.) kifejezésmódjait, de mindig önmaga maradt, a saját eredményeit építette tovább. Szürrealistaként szubjektív magánmitológiát, majd fantasztikus szürrealista jövőképet teremtett. Utolsó alkotói korszakaiban az absztraktot a figurativitással ötvöző, transzcendens, majd egyszerre fenséges és eleven képeket festett. Mindig az életet festette, s valamennyi képébe olyan intenzitással helyezte bele magát, amire csak kevés példát ismerünk.
A kezdetektől intuitív művész volt, aki a fantáziáját és az érzelmeit követte s érzékenyen reagált saját élete lényeges kérdéseire és a kor nagy társadalmi problémáira, történelmi eseményeire. Valamennyi alkotói korszakához a párizsi és nizzai főiskolai rajzait fejlesztette tovább, és azokra építkezett.
Írásunk N. Mészáros Júlia kurátor tanulmánya alapján készült, az illusztrációkat Szabó Imre jóvoltából közöljük.
