Harmadik fél
Kovács Máté, Takács Ádám
Horizont Galéria, június 9-ig
A márciusi lezárásokat követően a Horizont Galéria április 28-án nyitott újra, Harmadik fél című, nem egészen egyértelműen csoportos kiállításával. A galériába lépve azonnal a művészeti közeg több, mint egy éve tartó akut online kiállítási lázának enyhülését érzékeljük: végre valódi műtárgyak vesznek körül minket, egy valódi kiállítótérben. Ahogy közelebb lépünk, láthatjuk, hogy tulajdonképpen az otthonunkba zárva hónapokon át bámult használati tárgyaink épültek be a térben elhelyezkedő installációkba: a páramentesítő készülék fedelétől az alumínium létrán és a felmosó vödrökön át a rég kidobásra szánt IKEA székig a háztartási eszköz gyártók legkülönbözőbb termékeivel találkozhatunk. Akaratlanul is megfogalmazódik bennem, hogy már a tárgyak is elhagyhatták az otthonukat, nem csak mi.
A két kiállító művész, Kovács Máté és Takács Ádám a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének viszonylag frissdiplomásai, 2019-ben, illetve 2020-ban végeztek. Aki árgus szemmel figyeli a fiatal művészek előfordulási helyeit (pl. az év végi egyetemi kiállításokat, független, alulról szerveződő kiállítóhelyeket), már mindkettejük nevével találkozhatott, sőt, Takács Ádám két éve a Horizont Galéria YOUTH és a Budapest Galéria Among and Between című csoportos tárlatain is bemutatkozott.
Takács nagyjából az egyetem harmadik évében talált rá arra a vizuális kifejezésmódra – többek között Koki Tanaka műveinek hatására –, amely azóta is meghatározza alkotásait, és amely könnyen azonosítható karaktert ad a Harmadik fél kiállítási darabjainak is. A legkülönfélébb, jobbára műanyag talált tárgyakból készít helyspecifikus, efemer installációkat, megtöltve a kiállítótereket vidám színekkel és hol játékos, hol feszültséggel teli, hol szomorkásan mulandó kompozíciókkal. Őszintén szólva, elsőre fel sem tűnt, hol vannak a művekben Kovács Máté kézjegyei, sőt, egyből felmerült bennem – és azt tapasztaltam, másokban is – a kérdés, hogy vannak-e egyáltalán fizikai megnyilvánulásai az együttműködésnek. Meg kell, hogy nyugtassam a kétkedőket (magamat is beleértve): vannak. Vagy inkább akadnak.
Kovács Máté az elmúlt év során hulladék plexi és üveg felhasználásával készített kollázsszerű táblaképeket, amelyekben kevésbé a Takács munkáira jellemző DIY hozzáállás, mint inkább az újrahasznosítást alkalmazó festőiség dominál. Isztambulban folytatott tanulmányai alatt került kapcsolatba ezekkel az anyagokkal és egy korábbi festménysorozatát folytatta az újonnan felfedezett médiummal. A lézervágó üzemekben keletkező leeső plexidarabokat (legalábbis hazánkban) nem lehet újrahasznosítani, éppen ezért az, hogy a művész új funkciót, új életet ad nekik, egybevág környezettudatos életmódjával is. Azért fontos kiemelni a Kovács által használt anyagokat, mert vizuális befogadás útján semmilyen egyéb módon nem érhető tetten a művész jelenléte a Horizont Galéria páros kiállításában. Azt pedig, hogy “vizuális befogadás”, azért hangsúlyozom, mert szoros elméleti kooperáció, olvasás, kutatás, közös műtermi munka és együtt gondolkodás (ráadásként a középiskoláig visszanyúló barátság) rejlik a gyakran antropomorf “kompozit lények” létrehozása mögött.
Ezzel el is érkeztünk a kiállítás legnagyobb hibájához, ugyanis a művek mögött rejlő elméleti háttér sajnos nem hozzáférhető a közönség számára. Hiába a két művész sok kortársukat megelőző olvasottsága és komplex gondolkodásmódja, hiába nyúlnak hivatkozási pontjaik Bruegeltől Lévi-Strausson át Latourig, és hiába az elméleti szakemberekkel történő konzultációk, ha mindezt nem kommunikálják a látogató felé. A művek címe (pl. Delelő, Széles lovas) ugyan sejtet költőiséget és rejtett tartalmakat, a kísérő sajtószöveg szinte ironikusnak ható gumi mondatai legfeljebb ha szóhasználatukban utalnak arra, hogyan jutottak el az alkotók a közösnek nevezett művek létrehozásáig. Ez viszont aligha tekinthető mediációnak a művek és a befogadók között. Úgy vettem észre, hogy számos konceptuális alkotó ugyanebbe a hibába esik. Az egész szcéna áhítja a minél szélesebb közönség bevonását, s közben sokan megfeledkeznek arról, hogy egy nyilvános prezentáció (kiállítás) során meg kell tudni ütni egy olyan hangot, ami akár a laikus, de érdeklődő közönségben is értő fülekre talál. Bár Kovács Máté és Takács Ádám még pimaszul fiatalok (és leggyakrabban a fiatalabb konceptuális alkotók küzdenek e nehézséggel), meg kell tanulniuk közvetíteni műveiket a közönség felé, esetleg kurátorok segítségét kellene kérniük, hogy ne csak azon kiváltságosok jussanak az értelmezéshez nélkülözhetetlen háttérinformációkhoz, akik személyes beszélgetést folytathatnak velük.
Mivel Kovács plexi képei, illetve néhol csak apró plexi darabjai bár szervesnek tűnő, de a művekben mégiscsak elvesző részletek, nem egyértelmű annak valódi indoka, hogy a két művész miért is közösen hoz létre műveket. Egymásra hatásuk elvitathatatlan, sőt, elméleti együttműködésük kifejezetten pozitív eredményekhez vezethet, mégis azt gondolom, hogy inkább saját, egyéni hangjuk megszilárdításán kellene egyelőre dolgozniuk, és azon, hogy önálló művekkel is ki merjenek állni a nyilvánosság elé. Kiváltképp, mivel Kovács Máté – többek között a pandémia okán – még nem is tárhatta nyilvánosság elé saját vizuális világát, amely éppen ezen furcsa időszak alatt kezdett kiforrottá válni. Jelen esetben sajnos egyikük stílusa uralja a másikét, ami művészduók esetében ugyan nem szokatlan és nem is feltétlenül problematikus, ebben az esetben viszont az alkotóknak nem céljuk egy új, közös művészentitás létrehozása.
Meg kell említenem azonban, hogy a kiállítás végéhez közeledve publikálnak majd a művészek egy, a galériában rögzített, drónfelvételekből álló és narrációval kiegészülő filmet. Nagyon remélem, hogy ez az addíció majd ki tudja tölteni az űrt az egyébként rendkívül élvezetes, kereskedelmi galériáktól szokatlan frissességű kiállítás kommunikációjában, és megerősítheti a látogatót abban, amit egyelőre csak a látvány alapján sejthet: rendkívül ígéretes fiatal alkotók első lépéseit szemléli éppen.
