Üres órák kreatív elütésének indult, évek óta tartó művészeti projekt lett belőle. Közben pedig mégis megmaradt spontán, személyes megnyilvánulások sorozatának, egy alkotó rajzos kommentjeinek, reflexióinak. Nem akar többet, mint létezni és jelen lenni. Ostástka lapszéli rajz volt, átlépett a netre, Facebook oldala egyre népszerűbb lett, követői akadtak, tábora, sőt elszánt hívei. Itthon és külföldön. Naponta háromszor jelentkezik, reggel, délben, este, olyan ritmusban, ahogy mindannyian élünk. Elkerülhetetlenné vált a merchandising: Ostástka megjelent bögrén, táskán és pólón. De nem indult el a kommercializálódás útján, megmaradt kissé nyers, öntörvényű alaknak, aki tényleg azt tesz és mond, amit csak akar. Újabban a kiállítótermek felé mozdult tovább. Akarat és képzet című kiállítása (tényleg: az övé, vagy Medve Zsuzsié?) nemrég zárult az Óbudai Társaskör Galériában, itt látható volt az egész elmúlt nyolc év, a műhelyfolyamat, ahogy Ostástka kinőtte magát, de korábban megjelent már az egri Kepes Központban és a pesti Liget Galériában is. Itt volt hát az ideje, hogy megkérdezzük Medve Zsuzsit, mi ez az egész?
ap: Mintha Ostástka szintet lépett volna az utóbbi időben. Az Óbudai Társaskör Galériában rendezett kiállításon egy terjedelmes és izgalmas képzőművészeti projekt mutatkozott meg, és ez így más minőség volt, mint a napi posztok a Facebookon. Te is érzed, hogy az Ostástka projekt kezd másról, többről szólni?
Medve Zsuzsi (M.Zs.): A kiállításra szóló felkérést egy éve kaptam Berhidi Máriától, a galéria vezetőjétől. Ő Medve Zsuzsit kérte föl, de számomra egyértelmű volt, hogy Ostástka lesz a főszereplő. 2018-ban már volt a Liget Galériában egy nagyobb Ostástka-kiállítás, ahol a Genezist próbálta sajátos módon újragondolni egy egybefüggő 30 méteres papírtekercsen. Az óbudai felkérés után elkezdtem kurátorokkal egyeztetni és beszélgetni a lehetséges koncepcióról. Frazon Zsófia muzeológus-kurátor már korábbról is rengeteg eredeti rajzot látott és szeretett, ő az aki a kezdetektől ismerte a fejlődési folyamatot. Azt javasolta, hogy valamiképp ezekből kellene válogatni. Lévén, elég speciális műfajú rajzok ezek, és ezidáig csak a neten szerepeltek, számomra is kérdés volt, milyen formában lehetne egy galéria terében bemutatni őket, egyáltalán, tudnak-e működni a steril fehér térben. Mindenképpen szerettem volna elkerülni, hogy egymás mellett, keretben lógjanak a falon, aztán úgy döntöttünk, hogy egy térbeli installáció lesz számára a legmegfelelőbb. Akkor találtam végül rá erre az állványszerű formára – amelybe rögtön beleszerettem –, ami kicsit a múzeumi tárlókra emlékeztet, meg a Képzőművészeti Egyetem folyosóin is efféle bútorok vannak, az elkészült munkák bemutatására. Több év anyagából, közel hatezer darab A/4-es rajzból válogathattam. Végül aztán Frazon Zsófiával és Kemény György képzőművésszel – akik egyébként közösen a kiállításmegnyitót is tartották – együtt döntöttük el, hogy a galériában 144 darab kerüljön bemutatásra.
ap: Tehát szintlépés volt, és egyben visszatérés is, Ostástka kezdeteihez. Egy mondattal még a Liget-beli kiállítást szóba hoznám: ott azért izgalmas volt látni, hogy Ostástka kilépett a „kis formákból” a nagy forma felé.
M.Zs.: Évekkel ezelőtt Egerben, a Kepes Intézetben, közvetlenül a falra festettem egy nagyméretű békés csatajelenetet, és a Jurányiban, a Kréta Galériában is ugyanez a lépték jelent meg. Itt az a koncepció, hogy minden kiállító a fekete falra dolgozik táblakrétával, amit a kiállítás zárásakor letörölnek. Az, hogy nagy méretben gondolkozzak, meg kell mondanom, közel áll hozzám, szívesen vállalnék freskót, vagy más egyéb murális munkát. De valójában azért az igazán otthonos terep számomra a net, a napi akár három-négy rajzzal. Spontán impulzusok, semmi előre kialakított narratíva, aztán valahogy mégiscsak összeáll a történet.
ap: Eredeti végzettséged grafikus, de korábban ritkábban szerepeltél.
M.Zs.: Hét éve Ostástka lendített ki egy holtpontról. Hálás vagyok neki, hogy megtaláltam magamat benne. Annak idején valóban grafikusművészként diplomáztam. Az Iparművészeti Főiskolán kezdtem, de onnan egy év után kirúgtak. Utána Prágában négy évet tanultam az ottani Képzőművészeti Akadémián, végül Budapesten végeztem a Képzőművészeti Egyetemen.
ap: Ez a Bársonyos Forradalom időszaka, ugye?
M.Zs.: Igen, 1989, a forradalom kitörése környékén érkeztem vissza Magyarországra, Budapesten már virágzott a szabadság. Egyébként az akkori prágai egyetem maga volt a megcsontosodott akadémizmus, végtelen merevség és unalom, sokan nem is értették, mit keresek ott. Ugyanakkor a hétköznapi élet mégis valahogy nagyon színes és csehesen eleven volt, egy sajátos önironikus ellenkultúra. Csodás évek voltak, nagyon szerettem.
ap: Akkor most tisztázhatjuk végre, hiszen akik a Facebook-on követik, azok sem feltétlenül tudják: hogyan kezdődött Ostástka?
M.Zs.: Én is meglepődöm, hogy jé, már hét éve annak, hogy egyszer csak úgy döntöttem, elindítok egy napi háromszori megjelenésű sorozatot a Facebook-on. Nem volt stratégiai tervem, azt gondoltam, egy évig kipróbálom, hogy ez hogyan működik. Egy szabály volt, hogy mindig friss rajz legyen. Rengeteg megmaradt ilyen-olyan használt nyomtató papír van a környezetemben aminek üres a hátoldala. Eredetileg ezekre kezdtem el rajzolni és ezen azóta sem változtattam.
ap: És nem gondoltad, hogy ilyen hosszú élete és ekkora népszerűsége lesz…
M.Z.s.: A legkevésbé sem. De időközben én is beleszerettem, ópiummá vált a napi rajzolás. Akkor még nem volt különösebb tematikája, nézelődés, kávézás, napi teendők, de közben, ahogy „a nemzetközi helyzet fokozódott”, egyre másra a véleményem is megjelent ezeken a rajzokon.
ap: Amikor először találkoztam Ostástkával, még valóban közérzeti kommentek voltak a rajzokban, aztán a közérzetiből átment közéletibe, egyre direktebbé vált, egyre tágabb kontextusra reagált, és lassan kissé radikalizálódott. Miért változott és mennyire maradt meg személyesnek?
M.Zs.: Azért változott meg, amiért közben mi mindannyian megváltoztunk. A mi életünkbe is beszivárgott mindaz, ami ezt az országot egy ideje nyomasztja. Amikor reggel megnézem a hírportálokat, egyből ömlik rám az őrület, és én sem tudom függetleníteni magamat ezektől a dolgoktól, ahogy Ostástkát sem lehet kivonni a hatásuk alól. Általa akartam én is valahogy reagálni. Ő azért szerencsére megmaradt annak, aki: egy szerethető privát lénynek, nem lett belőle politikai karikatúra, radikális megmondó. Egyelőre maradt a távolságtartása és a méltósága, azáltal, hogy nincs rákényszerítve, hogy mindenképpen reagálnia kell.
ap: Kicsoda ő? Van például kora, neme?
M.Zs.: Nincs neme, azaz épp amire szüksége van, minden műfajban otthonos, északfok, titok, idegenség, vagy fák, virágok, fény…
ap: De sokszor beszél a nőkről, a nők helyzetéről.
M.Zs.: Ha kell, nő és feminista egyszemélyben, marxista, vegetáriánus és zodiákus. Valóban fenntartom a jogot, hogy Ostástka mindenfajta létforma és szerep között mozoghasson. Ez nekem is jó érzés.
ap: Ránézésre szerethető, de ha közelebb kerülsz hozzá, látod, hogy sokszor nagyon keserű, rosszkedvű, olykor gonosz, vicsorítja a fogát, rosszmájú, szóval, néha barátságtalan lény.
M.Zs.: A hét év alatt sokat változott. Kezdetben mosolygós lény volt – de aztán, gondolom, velem együtt – alakult, előkerültek más oldalai is. Kicsit vicsorgóvá vált.
ap: Hogyan alakult ki a megjelenése? Fejforma, nem egyforma fülek, satöbbi…
M.Zs.: Az előzmény már efféle volt, de korábban volt olyan korszaka, ahol egyforma, üres fülekkel látható, meg némileg kövérebb volt. Evolúciós folyamat. Lehet, hogy pár év múlva megint nagyon más lesz. De ez elég logikus egy szerepjátékos történetében.
ap: Ebben a kultúrában, amelyben élünk, a nagy, kerek füleket nyilván mindenki Mickey Mouse-hoz köti. Ostástka viszont nem egér, nem is állat, hanem félig állat, félig ember. Voltak a fejedben előképek?
M.Zs.: Mickey Mouse, meg az orosz Cseburáska: minden, ami valaha is hatott rám, egyébként kezdetben még nem is voltak nagy fülei. Keresgéltem, hogyha nem haj, akkor mi legyen a fején…
ap: Aztán a fülekből erős kifejezőeszköz lett. A füleket rá lehet tenni más dolgokra is.
M.Zs.: Így van, bármi Ostástkásítható.
ap: Honnan a név? Említetted, közöd van a cseh kultúrához és a nyelvhez – nevezzük ezt egyfajta szlavista kötődésnek –, de ez volt a név forrása?
M.Zs.: Inkább a véletlen. Az Ostást név eredetileg egy ószláv férfi keresztnév, ehhez jött a kicsinyítő képző, amitől kedvesebbé vált. Tényleg eléggé figyelemfelkeltő, vannak barátaim, akik a mai napig nem tudják helyesen kimondani.
ap: Ettől eléggé kelet-európai lett. Olyan általánosan kelet-közép európai.
M.Zs.: Én magam is ízig-vérig kelet-európai vagyok, és ettől most már nem is akarnék megszabadulni. Én sem tudok világmegváltó nagy mondatokat fogalmazni a globális krízisekről, vagy a világbékéről, ahogy Ostástka sem tud, legfeljebb elképzeli, hogy tud. Így tehát marad az, hogy ehhez a pármillió emberhez szól, magyar nyelven, az itteni helyzetekről. A lokalitás egyre meghatározóbb, és most már a nyelv is. Korábban írtam hozzá angol vagy orosz szöveget, de nem nagyon működött. Érdekes, hogy az Instagramon vannak követők észak-európai országokból, és ha magyar szöveg szerepel a rajzon, akkor még jobban szeretik. A magyar felirat kifejezetten tetszik nekik.
ap: Tehát a nyelvi, akusztikai réteg elkezdett működni, anélkül, hogy értenék?
M.Zs.: Vagy az exotikum.
ap: Ez nagyon érdekes. Mint ahogy az is, amit említettél a kiállítás finisszázsán, hogy külföldön élő magyaroknak Ostástka valamiféle kapocs lett, amely a magyarországi történésekhez fűzi őket. Hírforrást jelentenek nekik ezek a napi posztok. Ostástka véleményvezér a számukra? Vagy csak rajzos tudósítás arról, hogy most éppen mi az az aktuális téboly, amiben élünk?
M.Zs.: Ezen én is meglepődtem, lehet, hogy azok a harminc-ötven közöttiek számára, akik az utóbbi tíz évben hagyták el az országot, minden felértékelődik, ami hazai. Jóleső privát üzeneteket kapok arról, hogy Ostástkának mit kellene tennie, hogyan kellene protestálnia, mit mondhatna, mit képviselhetne. Vagy közvetlenül engem szólítanak meg, hogyan kéne kimenni az utcára, és kivinni másokat, és ott mit kellene elmondani. Ezekre mindig kedvesen válaszolok, hogy persze, szívesen kimegyek az utcára, de nem menetelek elől és a táblákat sem én fogom tartani. Látszik, hogy valahogy sokat jelent nekik ez a figura. De az is lehet, hogy a napi rendszeres jelenlét alakította ki ezt a viszonyt bennük: Párizsban vagy Berlinben a monitor előtt minden nap találkoznak Ostástkával, aki mond valamit a hazai helyzetről, a magyarországi ügyekről, és elkezdtek rajta keresztül kapcsolódni az itteni dolgokhoz. Előfordul, hogy látják, Ostátka kitesz valamit, de nem pontosan értik, hogy mire vonatkozik, és akkor ennek nyomán kezdenek utánanézni a híreknek. Néha nagyon konstruktívan értik félre: nekem sokszor eszembe sem jut, amit a közösség már továbbgondolt.
ap: Hírforrás, referencia és reflexió egyszerre?
M.Zs.: Igen, és ugyanennek az ellenkezője is.
ap: Akkor Ostástkát is utolérte a kultusz, tűlnőtt önmagán, egyre többen azonosulnak vele, és képzelik azt, hogy képvisel valamit, különféle erők állnak mögötte – miközben csak egyetlen alkotó…
M.Zs.: Ez nagyon fura. Nem is értem, de lehet, egyszer majd tényleg kiderül, hogy egy világméretű összeesküvés főtitkára.
ap: Mindig elhárítod, hogy átléptesd ezt a figurát más médiumokba, formátumokba. Rajzfilm, képregény. Ez utóbbit kifejezetten nem szereted. Elmondod, miért?
M.Zs.: Legföljebb a galériabeli kiállítások azok amik eltérnek a megszokottól, de egyébként a jelenlegi virtuális formát tartom a leghatásosabbnak. Képregény? Minden egyes rajznak van egy képzeletbeli története, ha máshol nem, a saját képzeletünkben.
ap: Ebben rejlik némi feszültség: azt én is érzem, hogy Ostástka egy nagyobb elbeszélő szerkezetet már nem bír el. Ugyanakkor a galériában is egyfajta narratívát kapok a képek egymásutánjából. Történetként fogom olvasni.
M.Z.s.: Ez pont elég. Te megírod a magad történetét, én legfeljebb sugallom, hogy melyiket a sok közül.
ap: Beszéljünk Ostástka nyelvéről egy kicsit. Tömör, de elég sokrétegű nyelv, a személyes mellé bekúszik a szleng, szubkulturális referenciák, a roncsolt közéleti nyelv, a tüntetések szövegei. Ez mennyire a te nyelved? Vagy kinyitsz egy zsiliped a fejedben és jön ami jön.
M.Zs.: Jön, ami jön. Szoktam azért szerkeszteni, felülbírálni magamat. Van, hogy később leveszem a rajzot, mert látom, hogy nem jó a szöveg. Az a legjobb, ha elsőre sikerül az az egy vagy két szó. De a kiállításon is lehetett látni, hogy vannak bőven próbálkozások.
ap: Izgalmas volt a munkafázisok megjelenése az anyagban: nem a lepárolt végeredményt kapom, hanem a keresgéléseket, a tévedéseket is akár. De ami a szövegeket illeti: kalligrafikusak, nagyon is számít a megformáltságuk.
M.Zs.: Ez az eltelt évek alatt alakult így. Kezdetben csak a kommentben szerepelt szöveg, aztán belekerült a rajzokba is, így sok esetben a szöveg ad jelentést a képnek.
ap: Mi a helyzet az Ostsátka-merchandisinggel?
M.Zs.: Lassan, de elkezdett működni. Amit leggyakrabban kérnek tőlem: póló, bögre, táska, de fontos, hogy kontroll alatt tartsam, nem lehet bármilyen tárgy és bármilyen felirat, nem szeretném ha idő előtt leértékelődne. Léteznek egyedi darabok és sorozatok. Van, amikor teljes tornasort kérnek tőlem: kicsi, közepes, nagy Ostástka, de volt már horoszkóp vagy naptár, természetesen csakis, ahogy Ostástka elképzeli.
ap: Meddig megy még az Ostástka projekt, mik a terveid?
M.Zs.: A kiállítás elég sikeres lett, és elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább. Egyáltalán, milyen felelősségeim vannak – ha vannak – az eddig elkészült anyagokkal és a facebookos vagy instás közösség felé. Talán nagyon durvákat kéne rajzolnom, talán megtartanám Ostástkát egy alapvetően kedves lényként, aki olykor félreért dolgokat és ő is félreérthető. Arra is gondoltam, hogy újra megjelenik majd néhány különös rokona, a Bácskayak, a svájci marxisták, a Nyúl, vagy egyéb filozófusok, akik korábban már be-bevillantak, de rendre mindig leszorultak a rajzlapról.
ap: Amit szerettél volna, az megtörtént?
M.Zs.: Ahogy Ostástka mondja: Nesztek!
