Bill Viola/Michelangelo. Élet halál újjászületés (Life Death Rebirth)
Royal Academy of Arts, Main Galleries, London, március 31-ig
Sokan nem hisznek a szemüknek, amikor egymás mellett látják a 68 éves Bill Viola és az 1474-1564 között élt Michelangelo nevét a Királyi Művészeti Akadémia ez évi első tárlatának címében a Piccadilly sugárúton. Mi köze lehet a két alkotónak egymáshoz, tanakodhatnak magukban, milyen erőltetett párhuzamkeresés kellhet ahhoz, hogy egy légtérben helyezkedhessenek el? A nemrégiben pazarul felújított Akadémia elegáns központi termeiben megrendezett kiállítás sajtóbejárásának részvevői – köztük e sorok írója –, szerencsére hamar és autentikus forrásból kapták meg a választ kérdéseikre, amennyiben két kurátor, Martin Clayton, a Royal Collection Trust grafikai részlegének vezetője, illetve Kira Perov, a Bill Viola Studio igazgatója, egyben Viola felesége adott tájékoztatást a nagy érdeklődéssel várt, és január 26-án megnyílt tárlat hátteréről.
A kiállítás megszervezése négy évet vett igénybe, az alapötlet viszont, ahogy erről Clayton és Perov beszámoltak, 2006-ra nyúlik vissza, amikor a Viola házaspár és két fia, a brit kurátor meghívására a windsori kastélyban megtekinthetett egy reneszánsz rajzokból kifejezetten a számukra készült exkluzív összeállítást. A királynő világviszonylatban is páratlan gyűjteményének Leonardo- és Michelangelo-remekei érthetően lebilincselték Violáékat. Különösen szerencsések voltak azért, hogy üveg és keret nélkül, kezükbe fogva csodálhatták meg az alkotásokat. Perov emlékei szerint férjét leginkább az újjászületés, a feltámadás, az átváltozás és a megdicsőülés vizualizálása fogta meg és ez az élmény, ez az ihlet szülte az Élet, halál, újjászületés alcímet viselő Viola-Michelangelo show gondolatát.
Bill Viola jelenlegi rossz egészségi állapota miatt nem tudott aktívan részt vállalni a kiállítás tető alá hozatalából, hiszen nem tud külföldre utazni. Viszont vélhetően betegsége is inspirálja a Királyi Akadémia igazán lenyűgöző vállalkozásának alapkérdéseit, az élet értelmének, az azon végigvezető út megtételének és az elkerülhetetlen végnek a firtatását. A feltűnően és üdítően szellős elrendezésű tárlat mellesleg az első alkalom, hogy az Akadémia kiállításainak sorában jelentős teret, s egyben rangot ad a videóművészetnek. Ha a kimondatlan „verseny” érték-kategóriáját vitathatatlanul Michelangelo „nyeri” is meg, a mennyiségi megoszlás majdnem egyenlő. Viola tizenkét, 1977 és 2013 között született, nagyrészt egész termet elfoglaló installációval, Michelangelo tizenöt munkával van jelen, melyek közül tizennégy a tökéletességhez közelítő, a reneszánsz művészet csúcspontját képviselő rajz, egy pedig az amúgy is a Royal Academy gyűjteményéhez tartozó kör alakú dombormű, a nevezetes Taddei tondó. Az 1504-es keltezésű, azaz a firenzei Dávid-szoborral egyidős munka befejezését a márvány megrepedése akadályozta meg. A Madonnát, a gyermek Jézust és Keresztelő Szent Jánost megörökítő szobrászati remeken a próféta vergődő tengelicét tart a kezében, sejtetni engedve a későbbi passiót. Szűz Mária arcáról pedig már ebben a korai fázisban, a dundi bambinóval a karján is sugárzik a későbbi fájdalmakat előrevetítő szenvedés.
Ahogy a mélyen vallásos Michelangelo számára a földi életet lezáró halál egyben a küszöbön álló újjászületést jelentette, Viola most Londonban látható művei közül a talán legfelemelőbb, a tondóval szemközt elhelyezett Nantes-i triptichon félreérthetetlen egységet teremt élet és halál között. A három videón futó félórás vetített „szárnyasoltár” bal oldala egy fiatal nő vajúdását örökíti meg férje vagy partnere erőt adó simogatása közepette, egészen a csecsemő megszületéséig. Az őszintén szólva kevesebb revelációt jelentő középső vásznon egy felfüggesztett, felöltözött középkorú férfi lebeg bugyborékoló vízben. A harmadik kép a legdrámaibb, ebben Viola saját édesanyja halál előtti perceinek vagyunk tanúi. Az idős asszony nyitott szájjal, lepedővel letakarva fekszik a kórházi ágyon, csonttá soványodva, arcráncaiba égett fájdalommal. Látjuk aggódó idős párját és a kezét tartó, arcát simogató, a kicsurgó nyálat törölgető idősebbik fiát, a kamerát tartó Bill Viola bátyját. Az 1992-ben készült triptichon megragadó pillanata egy napraforgós gyermekrajz látványa, MOM, YOU’RE THE GREATEST! felirattal.
A Michelangelo művészetét végtelenül nagyra tartó Kira Perov elmondta, óriási megtiszteltetésként éli meg, hogy Bill Viola és Michelangelo neve együtt jelenik meg. Pontosan tudja, mennyivel bensőségesebb érzelmek kiváltására képes az itáliai mester. A keresztre feszítést felidéző képek, köztük az 1560-64-es Krisztus a kereszten a Madonnával és Keresztelő Szent Jánossal őt is könnyekre fakasztják. Perov hangsúlyozta, hogy a spiritualitás nem áll távol Bill Viola Londonban kiállított műveinek nagy részétől. Elképzelhetőnek tartja, hogy sokan idegenkedhetnek például A férfi a halhatatlanságot /A Nő az örökkévalóságot keresi című kettős tablóján a két meztelen idős ember önvizsgálatának ábrázolásától, ahogy a betegség és a halál közeledtének jeleit kutatják. Az emberi halandóság tudata és az ezáltal kiváltott nyomás készteti az embert arra, hogy elgondolkozzon önmagán és azon a világon, amelybe beleszületett.
A kiállítás Viola legmegkapóbb munkáival zárul: a 2001-es A millennium öt angyalával, a leginkább a Walkűr Tűzvarázsát emlékezetbe idéző Tűzasszonnyal és a címében is Wagnerre utaló Trisztán mennybemenetelével. Ha különböző úton-módon is, de mindegyik a test utolsó mozdulatait, a szellem homályba merülését, vagy dicsőségbe emelkedését sugallja. Ha a két művészt ötszáz év választja is el egymástól, az emberi lélekkel kapcsolatban nagyon hasonló kérdéseket vetnek fel.
Nyitókép: Bill Viola: Five Angels for the Millennium, 2001. Video, 5 projections, colour and sound (stereo). Still / Tate (https://www.tate.org.uk/art/artworks/viola-five-angels-for-the-millennium-t11805)
