A szerzői (vagy követői) díj a műalkotások tulajdonjogának műkereskedő közreműködésével történő visszterhes átruházásakor fizetendő, rendszerint a műalkotás árának bizonyos százalékaként meghatározott összeg, melynek révén a művészek, illetve örököseik részesülnek alkotásaik másodlagos piaci értékesítésének hasznából.
A szerzői díj intézménye két év múlva már százéves lesz; elsőként Franciaország vezette be 1920-ban Droit de Suite néven és eredeti, mára csaknem feledésbe merült célja az volt, hogy valamiféle anyagi támaszt nyújtson az első világháborúban elesett művészek özvegyeinek és családjainak. Az érintettek a szerzői díjra a művész halálát követően fél évszázadon keresztül (napjainkban jellemzően 70 éven át) tarthattak igényt. A későbbi törvénymódosítások eredményeként a szerzői díj ma már élő művészeknek is jár, legalábbis azokban az országokban, amelyek ismerik ezt az intézményt. Magyarországon a szerzői jogról szóló,1999. évi LXXXVI. törvény szabályozza a kérdést; a hazai szabályozás megfelel az EU vonatkozó előírásainak is.
A köztudatban általában úgy él, hogy a szerzői díj 4%, valójában azonban a díj – legalábbis az EU-ban – sávosan degresszív, azaz minél magasabb a vételár, százalékosan annak annál kisebb hányada fizetendő ilyen címen;
legalacsonyabb kulcsa 0,25%, ami az 500 ezer euró feletti vételárú, a hazai gyakorlatban egyelőre alig előforduló művekre vonatkozik. Van a díjnak egy felső határa is, mégpedig 12.500 euró, illetve annak megfelelő nemzeti valuta.
A műkereskedelem nagy piacai közül éppen a legnagyobb, az amerikai nem ismeri a szerzői díj intézményét – az ottani művészek és művész-örökösök nagy bánatára, ugyanakkor a műkereskedők legalább ugyanekkora örömére, hiszen a díj hiánya javítja pozícióikat a piacok közötti egyre kiélezettebb konkurenciaharcban. Természetesen a művészek Amerikában is küzdöttek a szerzői díj bevezetéséért, de erőfeszítéseiket csak egy, igaz, a műkereskedelemben fontos szerepet játszó tagállamban, Kaliforniában kísérte siker, ahol 1977 óta jár a művészeknek illetve örököseiknek szerzői díj, méghozzá az EU-ban érvényesnél egy százalékponttal magasabb. Ez a szabályozás nemcsak a Kaliforniában értékesített művekre vonatkozik, hanem mindazokra, melyeknek eladója kaliforniai állandó lakcímmel rendelkezik függetlenül attól, hogy a mű eladására hol került sor.
Azok az amerikai művészek, akik a szerzői díjnak a többi tagállamban történő kiterjesztéséért küzdöttek, a nemzetközi gyakorlat mellett természetesen a kaliforniai példára is hivatkoztak. A küzdelem élharcosa a pop art egyik legjelesebb művelője, a tíz éve elhunyt Robert Rauschenberg volt, akinél a fáma szerint egy 1973-as Sotheby’s árverésen szakadt el a cérna: itt volt tanúja annak, hogy Robert Scull műgyűjtő, egy New York-i taxis cég tulajdonosa 85 ezer dollárért adta el egy olyan festményét, amit 15 évvel korábban Leo Castellinél, Rauschenberg galeristájánál potom 900 dollárért vásárolt. A művész odament a gyűjtőhöz és dühösen megkérdezte tőle: „Azért szakadok bele a melóba, hogy maga profitáljon belőle?”. A válasz higgadt maradt; „most maga is adott el, mi egymásért dolgozunk”, mondta Scull s valahol neki is igaza volt, hiszen a másodlagos piacon elért magas árak visszahatnak a művészek galériás áraira is, nagyobb jövedelemhez juttatva őket.
Rauschenberg mindenesetre ettől kezdve lobbizott a törvényért, amit csak Kaliforniában sikerült tető alá hozni, s mint látni fogjuk, ott is csak időlegesen. A „zászlóvivő” szerepét később a Rauschenberggel jó barátságban lévő multimédia-művész Laddie John Dill, a közelmúltban szexuális zaklatási ügybe keveredett Chuck Close és a Sam Francis alapítvány vette át, akik, illetve amelyek 2011-ben a Sotheby’s-t és a Christie’s-t is beperelték, követelve a szerzői díj megfizetését kaliforniai művészek alkotásainak értékesítése után.
Közben a művészek lobbymunkájának köszönhetően másutt, így New York államban, sőt szövetségi szinten is történtek kísérletek a törvényi szabályozásra, ezek a tervezetek azonban vagy nem kaptak elég szavazatot, vagy el sem jutottak a szavazásig. Nicholas O’Donnell művészeti ügyekre szakosodott neves bostoni ügyvéd szerint ezek a tervezetek „inkompatibilisek voltak a politikával, tekintve, hogy elfogadásukban egyik politikai oldal sem volt érdekelt.” Az egyik legkomolyabb kísérlet 1988-ban történt, amikor a Kongresszus elfogadta a vizuális művészek jogairól szóló törvényt, ami a vagyoniak mellett a szerzők erkölcsi jogait is erősítette, így azt a lehetőségüket, hogy tiltakozzanak műveik torzítása, csonkítása, vagy bármely olyan megváltoztatása ellen, melyek sérelmesek becsületükre vagy hírnevükre. A szerzői díj ügye azonban ekkor éppúgy megbukott, mint legutóbb 2014-ben is. Ekkor egy olyan javaslatot terjesztettek elő, ami az 5 ezer dollár feletti áron eladott művekre 5%-os, a 10 ezer dollár felettiekre 7%-os díjat rótt volna ki, de csak az aukciós eladásokra és csak azokban az aukciósházakban, melyek évi forgalma a tárgyévet megelőző évben meghaladta az egymillió dollárt.
A Close és társai által 2011-ben indított, az igazságszolgáltatás minden szintjét megjárt per végére néhány nappal ezelőtt, azaz hét évig tartó procedúra után került véglegesen pont. A fellebbviteli bíróság megállapítása szerint az 1977-es kaliforniai törvény ellentétes az egy évvel később született szövetségi szintű szerzői jogi törvénnyel, azaz előbbi törvény alapján csak a szövetségi törvény érvénybe lépése előtti, alig egy éves időszakra fizethető a szerzői díj. Ugyanezen indok alapján nincs mód a szerzői díj szövetségi szintű kiterjesztésére sem. A művészek és az érdekeiket képviselő szervezetek tehát teljes vereséget szenvedtek, s a jövőben sem részesülhetnek műveik másodlagos piaci értékesítésének bevételéből. A bírósági döntés ugyanakkor bebetonozza az amerikai piac versenyelőnyét európai vetélytársaival szemben.
A szerzői díj ügye a brexit fényében újra előtérbe kerülhet Nagy-Britanniában is. A britek csak igen fogcsikorgatva adták be a derekukat annak idején, 2006-ban csak az élő művészek jogosultságát ismerték el, majd 2012-ben a leszármazottjaikra is kiterjesztették a díjat, dacolva a műkereskedők szakmai szervezeteinek ellenállásával. A kilépés után nyilván nem ez lesz a kormány legnagyobb gondja, de idővel a kérdés újra napirendre kerülhet és a szerzői díj ellenzői számára fontos új érvként szolgálhat a díj elvetése a legnagyobb konkurens piacon, azaz az USÁ-ban. Mint ahogy érv lehet az is, hogy a szerzői díj nem feltétlenül tölti be eredeti rendeltetését; azaz az így beszedett pénz túlnyomó többsége – a statisztikai adatok tanulságai szerint – nem a rászoruló, többnyire pályakezdő vagy idős, már nem aktív művészek, vagy a komolyabb bevételi forrás nélkül maradt örökösök, hanem az olyan sztárművészek leszármazottjainak számlájára kerül, mint Picasso, Chagall, vagy Dali – őket aligha lehet a rászorulók kategóriájába sorolni.
Nyitókép: Andy Warhol, One Dollar Bill (Silver Certificate) (1962). Fortune / Courtesy Sotheby’s London.
