A velencei biennálék régi hagyománya, hogy az adott évi mustrán való kiemelkedő szereplést elismerő díjak mellett egy életműdíjat is odaítélnek és – bár ennek átadására is a biennálén kerül sor – a díjazott nevét már korábban nyilvánosságra hozzák. Az életműdíj nyertesére a főkurátor – ebben az esztendőben Ralph Rugoff, „főállásban” a londoni Hayward Gallery igazgatója – tesz javaslatot, a döntés pedig a biennálé Paolo Baratta vezette elnökségének kezében van. Hagyomány az is, hogy a díjjal nem egy agyonsztárolt művészt tüntetnek ki, hanem olyat, aki hosszú évtizedek óta magas színvonalon alkot, rendszeresen szerepel a biennálékon is, de munkásságának jelentőségével inkább csak a szakmai körök vannak tisztában. Ugyanakkor a díj, mint ahogy erre példa a 2015-ben kitüntetett ghánai szobrász, El Anatsui esete is, ismertebbé és keresettebbé teszi a nyerteseket a műtárgypiacon is. Más kérdés, hogy a díjazottak ebből rendszerint már nem profitálhatnak hosszabb távon, hiszen az életmű-díjakat idős művészek kapják; a legutóbbi, 2017-es díjazott, az amerikai body art művész, Carolee Schneemann, a feminista performansz egyik úttörője, 80 éves korában épp a múlt hónapban hunyt el.
Idén a Biennálé elnöksége a szobrászként, installációk készítőjeként, performansz-művészként, íróként, költőként és polgárjogi harcosként is ismert, 79 éves amerikai Jimmie Durham-et ismerte el az Arany Oroszlán életműdíjjal, akinek műveit a személyére javaslatot tevő Rugoff természetesen a biennálé központi kiállítására is beválogatta. Durham-nek Velence nem új terep, hiszen munkái nem kevesebb mint öt korábbi biennálén szerepeltek már. 1992-ben és 2012-ben kiállított a kasseli Documentán, és – amerikai művészek esetében ez különösen fontos – háromszor, legutóbb 2014-ben hívták meg a Whitney Biennáléra is.
Durham cseroki (cherokee) indián származásúnak mondja magát – ez a törzs a legnépesebb az USÁ-ban hivatalosan elismert 563 indián nemzet (törzs) közül –, a cserokikat képviselő szervezetek azonban nem tudnak arról, hogy a művésznek köze lenne hozzájuk. Ezért sokan azzal vádolják, hogy az „indián vér” mítoszát karrierje előmozdítására találta csak ki. Ugyanakkor valóban igen sokat tett az indiánokért, 1973-80 között tagja volt az American Indian Movement (AIM) központi tanácsának és munkatársként is csatlakozott a szervezethez; emellett dolgozott az International Indian Treaty Council (IITC) irodavezetőjeként is. Lakóhelyét sűrűn váltogatta; először 1969-73 között élt Európában, ahol Svájcban folytatta a texasi Austinban megkezdett művészeti tanulmányait, majd 1994-ben, úgy tűnik, immár véglegesen, kontinensünkön telepedett le, ahol felváltva élt Nápolyban és Berlinben. Európába költözése előtt, 1987 és 1994 között hét évet a mexikói Cuernavacában töltött.
Ismertté elsősorban szobrászként vált; leghíresebb „anti-architekturális” plasztikái, csakúgy mint performanszai és videói, az építészet legfontosabb alapanyagát, a követ igyekeznek megszabadítani azoktól az asszociációktól, melyek ebben az anyagban a monumentalitás, a stabilitás és az állandóság jelképét látják. A rajztól a kollázson át a fotóig és a videóig a szobrászat mellett szinte minden műfajban dolgozik és anyaghasználata is rendkívül sokszínű. Műveiben gyakran vizsgálja az indián törzsek identitása és a kolonializmus kérdéseit; alkotásaihoz gyakran készít esszéket is, amikben fellép a művészeti színtér egyoldalú nyugati orientáltsága és a faji előítéletek ellen.
Számos kiemelkedően fontos nemzetközi show-n való szereplése ellenére széles körben csak Jimmie Durham: At the Center of the World című nagyszabású életmű-kiállításainak 2017-18-as sorozatával vált igazán ismertté, melynek állomásai a tárlatot létrehozó Los Angeles-i Hammer Museum mellett többek között a minneapolisi Walker Art Center és a New York-i Whitney Museum voltak.
„Több mint ötven éve dolgozik Durham azon, hogy új, zseniális és meggyőző utakat találjon a világunkra befolyással bíró politikai és társadalmi erők tematizálására. Munkásságát formai és konceptuális eredetiség, a disszonanciák és az alternatív perspektívák erőteljes bemutatása és ugyanakkor elfojthatatlan játékosság jellemzi. Művészete egyszerre kritikus, humoros és mélységesen humanista.” – hangsúlyozza Rugoff a jelölés indoklásában. Anne Ellegood, az említett 2017-es retrospektív tárlat kurátora pedig a következőképp kommentálta Durham életműdíját: „Kielégíthetetlen kíváncsisága, mély intellektusa, elkötelezettsége az emberi jogok és a kozmopolitizmus mellett élete valamennyi döntésében tükröződik és együtt képezi azt az alapot, amire munkássága, annak legkülönbözőbb formáiban, épül. Munkái olyanok, mint amilyen a művészet a maga legjobb pillanataiban: kérdeznek, nem egyszerűsítik le a dolgokat, sokoldalúak, emlékeztetnek, fájlalják a rosszat, szatirikusak és ízesek; reményt adnak számunkra, hogy a mai értelem túlsúlyba kerülhet a tegnapi ostobasággal szemben.”
A díj átadására a biennálé nyitónapján, május 11-én kerül sor.
Nyitókép: Still Life with Stone and Car by Jimmie Durham on Hickson Road at The Rocks. Photo: Bidgee/https://commons.wikimedia.org/
