Az államtitkár pénteki, az ausztriai helyzetet jól ismerők számára nem meglepő lemondásának megértéséhez vissza kell tekintenünk az elmúlt hónapok bécsi belpolitikai fejleményeire. 2020. januárjában a legutóbbi választások, illetve az Osztrák Néppárt és a Zöldek megállapodásának eredményeként koalíciós kormány alakult Ausztriában. A Művészeti, Kulturális, Közszolgálati és Sport Minisztériumot az új felállásban a Zöldek szövetségi ügyvivője, Werner Kogler vezeti, aki a kulturális terület felügyeletét államtitkári minőségben a pártjában politizáló Ulrike Lunacekre bízta. Ausztriában, Magyarországhoz hasonlóan, a kulturális és művészeti területnek nincs önálló minisztériuma.
Lunacek kinevezése még saját pártjában is meglepetést keltett, mert bár tiszteletre méltó pályát maga mögött tudó, nemzetközi szinten is elismert politikusról van szó, kulturális-művészeti területen eddig vajmi kevés tapasztalatot szerzett. Több évtizeden át volt parlamenti képviselő, nyolc évig képviselte a Zöldeket az Európa Parlamentben, aminek 2014-2017 között az alelnöke is volt. Tevékenységének súlyponti területei az Európa-politika – ezen belül elsősorban Koszovó ügye –, az emberi jogok, a női egyenjogúság és a társadalmi esélyegyenlőség kérdései voltak. Kogler a kulturális területeken hiányzó tapasztalatai ellenére vélhetően azért döntött Lunacek kinevezése mellett, mert alkancellárként a nemzetközi ügyekben való tehermentesítését várta tőle. Pedig lett volna alternatíva a párton belül is Eva Blimlinger személyében, aki jelenleg a parlament kulturális bizottságát vezeti, 2011-19 között a Bécsi Képzőművészeti Akadémia rektora, 2018-19 között pedig az Osztrák Rektori Konferencia elnöke is volt.
Normál „ügymenet” mellett talán nem okozott volna gondot Lunacek járatlansága a kulturális ügyekben; ambiciózus tervekkel állt munkába, ám alig néhány héttel kinevezése után kitört a járvány és a hosszú távú elképzelések realizálása helyett a válságmenedzselés került előtérbe. Ebben pedig nem vizsgázott jól; az elégedetlenség a kulturális szférában napról napra nőtt vele szemben, még akkor is, ha sokan úgy látták, hogy a gondok nem csak, sőt nem is elsősorban Lunacek személyéből, hanem a kulturális terület kormányon belüli alulértékeltségéből adódtak, aminek szimbolikus kifejezője az önálló kulturális minisztérium hiánya – nem véletlen, hogy egy ilyen minisztérium létrehozása most az ellenzéki pártok legfontosabb követelései között szerepel. A nyomás a szcéna részéről a helyzet súlyosságán túl azért is nagy volt Lunaceken, mert pártjának támogatottsága a kulturális közegben messze az átlagot meghaladó mértékű; ennek megfelelően nagyok voltak a hozzá kötődő remények, s annál nagyobb most a csalódás, miután a párt, legalábbis eddig, nem tudta e reményeket kormányzati pozíciójában valóra váltani.
A kritika fő pontja az volt, hogy miközben a kormány számos válságkezelő, gazdaságélénkítő programjából a kulturális szféra képviselői is profitálni tudtak, olyan testre szabott program mindmáig nem készült, ami kifejezetten ennek a szférának a sajátos szükségleteiből indul ki, méltó lenne Ausztria kultúrnemzet-imázsához és biztosítani tudná az osztrák kulturális élet sokszínűségének megőrzését a vírushelyzet megszűnése utáni időkre.
Egyidejűleg hiányzik tehát egy gyors program a válság által leginkább érintettek megsegítésére és egy hosszabb távú koncepció a veszélyhelyzet utáni időszakra.
Azonban a Lunacek ténykedésével szembeni kritika nem korlátozódik a hatékony válságkezelő programok és a megvalósításukhoz szükséges források biztosításának elmaradására. A művészeti intézmények vezetői és maguk a művészek is súlyos hibaként róják fel, hogy az intézmények, így a múzeumok, színházak újranyitásáról, illetve annak feltételeiről a döntések csak nagyon lassan, indokolatlanul későn és – főleg – az érintettek bevonása nélkül születtek meg, felesleges bizonytalanságot és további költségeket okozva.
A növekvő kritika és a távozását követelő petíciók hatására, a saját pártján belüli támogatottság gyengülését is látva Lunacek végül bejelentette lemondását és egyben kifejezte reményét, hogy utóda – aki a Zöldek politikájának megfelelően ugyancsak nő lesz – sikeresebb lesz a válságkezelésben.
„Politikai végrendeletében“ hangsúlyozta, hogy a múltban az egymást követő kormányok folyamatosan elhanyagolták a művészeti intézmények helyzetére és a művészek életkörülményeire való odafigyelést; a koronavírus nem okozója a súlyos helyzetnek, csak felerősítette, időnként drámai módon láthatóvá tette a meglévő problémákat, amikről a minisztérium hotline-jára befutó számos, a művészek kilátástalan egzisztenciális helyzetét leíró telefonhívás is tanúskodik. Mint az államtitkár lemondásának bejelentésekor hangsúlyozta: „Ez a helyzet nem méltó az egyik leggazdagabb országhoz“. Elmondta azt is, lemondása előtti legutolsó döntésével 500 euróról a duplájára emelte annak az azonnali gyorssegélynek az összegét, amiben a rászoruló művészek részesülhetnek. Hangsúlyozta, hogy „a művészet és a kultúra az egyetlen olyan terület, ahol Ausztria a Bajnokok Ligájában játszik. Az ágazat 180 ezer embert foglalkoztat. Most viszont pénzre van szüksége – a tervezettnél sokkal több pénzre.“ Végezetül hozzátette: „A művészet szabadsága demokráciánk lényegi eleme. A szabadság felelősséget is jelent egymásért, odafigyelést és szolidaritást követel. Egy törékeny egyensúlyt kell stabilizálni az egészség, a szabadság és a gazdasági tényezők között.“
Az ellenzék egységesen üdvözölte Lunacek visszalépését, de hangsúlyozták azt is, hogy egy tisztáldozatról van szó, ami azonban – például Ausztria Szociáldemokrata Pártja, az SPÖ szerint – nem terelheti el a figyelmet arról, hogy a politikusnőnek a koalíciós kormány, a néppárti kancellár és a Zöldeknek a kultúrát is felügyelő minisztere kultúrpolitikájának bukásáért kell elvinnie a balhét. Az SPÖ követeli egy önálló kulturális minisztérium felállítását, s ebben támogatják a művészeti színtér képviselőit tömörítő több szakmai szervezet vezetői is. Herbert Föttinger, a Theater in der Josefstadt igazgatója egyenesen Kurz kancellárhoz fordult, követelve, hogy a kormányfő „tegyen hitet a kultúrnemzet mellett. Ha ez a kultúrnemzet nem létezik majd a pandémia után, azért Ön lesz a felelős“ – írta. Az osztrák írók érdekképviseleti szervezete, az IG Autorinnen Autoren Werner Kogler minisztertől várja, hogy „nyilvánuljon meg kulturális miniszteri minőségében“; szerintük az államtitkár-csere nem fog segíteni a „jelenlegi tervezési káoszon“.
Közben számos művész egy petícióhoz gyűjt aláírásokat, amiben védőernyőt követelnek a művészeti színtér számára, jelezve, hogy a kényszerszünet az itt dolgozó intézményekben a leghosszabb, hiszen ezeknek az elsők között kellett bezárniuk és az utolsók között nyithatnak újra ki. Javaslataik között szerepel a rövidített munkaidőre (Kurzarbeit) vonatkozó szabályok kiterjesztése, a kieső jegyárbevételek részleges kompenzálása és a segélyalapok hozzáférhetővé tétele mindazok számára, akiket a válság súlyosan érint a munkalehetőségek elvesztése miatt. Mint írják, „az olyan válságos időkben, mint a mostani, a politika részéről különleges odaadásra, egyértelműségre, megbízhatóságra, bátorságra, a művészek valós élet- és munkakörülményeinek ismeretére van szükség. Ez az, amit ma hiányolunk. A kormánynak a válság következményeinek enyhítését szolgáló intézkedései távolról sem elégségesek.“ Mármint Ausztriában.
Nyitókép: Graffiti Grazban, 2018-ban. Forrás: flickr kami68k