Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a cikksorozatnak. A következő hetekben, Gy.Németh Erzsébet itt olvasható vitaindítója után, felkért hozzászólók reflexióit, véleménycikkeit közöljük majd.
Városainkat sétálva ismerjük meg, belefeledkezve abba. Egy életen át folytatott kószálásaink közben észrevétlenül tanulunk meg utcaneveket, rögzítünk emlékezetünkben tereket és szobrokat. Kevésbé házszámokban, mint helyekhez kötődő emlékekben meséljük el élményeinket. A nagyvárosokra, mint Budapest, pedig különösen igaz lehet ez, bár napjainkban bezárva a koronavírus-járvány teremtette karanténpolitikába, kétségkívül nehezebb elbeszélni a várost. Megszoktuk, hogy Budapest az van, itt van, de most egy-egy fotón mégis, már-már túlviláginak tetszik. Ezek a járványképek viszont még inkább ráirányították a tekintetet a városi tér és köztér problematikájára.
Egy sétára hívom most az olvasókat, mely gyaloglás inkább problémafelvető, kérdéseket feltevő budapesti mini túra lesz. Nem egyedül akarom ezt az utat megtenni, hanem azokra szeretnék támaszkodni, akik a legkülönbözőbb oldalairól ismerik a várost, a köztereket és azok sajátos kultúráját és emlékezetét. Hogy mi és miért ott áll ahol, hogy mit jelent a köztéri szobrászat korokon átívelően, és hogy milyen indokok miatt szükséges azt politikátlanítani.
Induljunk el („aranyemberként”) virtuális sétánkon a Duna felé, a várost fizikailag kettészelő, budapestiségben összekötő folyó korzója felé. E hely kultikus jelentőségű mindannyiunk számára, szimbolikus utcája fővárosunknak; és talán még az idelátogató turisták is így tekintenek rá. Pest és Buda itt összeér: luxusszállók, nyüzsgő bárok és kávézók árnyékában gyönyörködhetünk Buda látképében, miközben történelmünk jelentős személyiségeivel, műemléki épületekkel és persze számos érdekességgel találkozhatunk sétánk során. A Március 15. térről forduljunk északnak; februárban avattuk a Magyar Tűzoltó Szövetség megalakulása 150. évfordulójának az Erzsébet hídra helyezett emléktábláját, hiszen egykor – mikor még egész más arca volt a városnak –, e hely közelében volt központja. Petőfi szobra köszönt, a fiatal és elszánt arc. Az alkotás a költészet- és a korabeli polgári kezdeményezés erejének metaforája. Ismert, hogy a szobor felállítását országos gyűjtés, nemzeti összefogás tette lehetővé. A szobron két kiváló szobrászművész (Izsó és Huszár) dolgozott, míg végül 22 év után felavatták, és több mint 130 éve bíztat, „Talpra magyar!”.
Lépegessünk tovább, könnyen lehet, hogy archívfotók idéződnek fel bennünk, és két kattintással a képernyőnkön is a történelem. A beazonosítás helyenként nem könnyű, hiszen a második világháború jelentős pusztítást végzett a Korzón is. A romok alatt az élet értelme lapult, elképzelhetetlen tudásra tett szert, aki hordta az újjáépítés köveit. A korabeli városépítők a mi életünknek és tereinknek is új és örök értelmet adtak. Folytatva a sétát, Shakespeare előtt állok meg, aki az egyik nagy szállodatömb lépcsőjén hajbókol. Ugyanakkor talán nem csak bennem keltve enyhe zavart is: vajon mely szerepét játssza épp a pesti Duna-parton… vagy a Tisza-parton gázolok?!
És itt „álljunk meg egy szóra”, mert ezen a ponton érdemes idézni Mélyi József művészettörténészt: „A pesti Duna-korzó: egymásra rétegzett idősíkok. Kiváló férfiak 19. századi, historizáló bronzszobrai, amelyek mögül lebombázták és elbontották a korabeli épületeket. Majd szocreál emlékművek hűlt helyei és a Kádár-kori modernista szállodák hatalmas tömbjei. Végül pedig a nyolcvanas években megálmodott, öntöttvas korlátos múltidézés és a rendszerváltás utáni emberközeli kertitörpe-kultusz.” Egyszerre sajátos és zavarba ejtő ez az emlékezeti-építészeti korzói „eklekticizmus”.
Megyek (görgetek) tovább, könnyed, hangulatkeltő bronzba öntött jeleneteket látok. A kiürült korzón ezek a köznapi jeleneteket idéző szobrok új minőségben ötlenek fel bennem: a poszthumán sajátos emlékműszobraiként. Azaz, hogy elképzelhessük, milyen volt egykor a hétköznapi élet, egy kutya, a lány, a festő, egy megkövült mozdulat stb. S a poszthumánnak vajon mit jelent majd ezek mellett Petőfi, vagy az éppen előttem álló Eötvös-szobor? Tudják majd a szobrok történeti és kulturális hátterét, a kontextust, amely keretet ad az értelmezéshez? Mit gondolnak vajon a művészetről? Érdekel ez majd akkor bárkit is?
Elszaladt a képzeletem, de a Fővárosi Önkormányzat humán területének felelőseként úgy érzem, hogy
a köztérrel kapcsolatos kérdésfeltevéseket nem lehet tovább kerülgetni.
És így ezen a ponton a sétát „szárazabbra” kell vennem.
A törvényalkotó a szobrok önkormányzati területen való elhelyezéséről a döntést a rendszerváltást követően az önkormányzati testületek kezébe adta. Ugyanakkor azt is pontosan látta, hogy a demokratikus döntési eljárás önmagában még nem garancia a köztér követelményeinek megfelelő esztétikai színvonal biztosítására. Az önkormányzatok a tervezéssel-kivitelezéssel kapcsolatos szakmai kontrollhoz nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel. Ezért írta elő szakértők bevonását a folyamatba, hogy az önkormányzati testület a köztérrel kapcsolatos döntéseit csak a szakértői vélemény ismeretében hozhassa meg, a szakvélemény segítse a döntéshozó képviselőtestület döntését [lásd a 1991. évi XX. törvény 109. § (1)-(2) bekezdés].
A törvényalkotó szándéka világos. Azonban a szakmán innen és túl is azt halljuk, hogy az elmúlt 30 év közterekre került műveinek esztétikai minősége mintha nem ezt a tisztaságot tükrözné vissza. Miközben nem tudok felidézni olyan esetet az utóbbi évekből, amikor az elhelyezést nem támogató szakvélemény került volna az általam ismert testület elé. Persze, testület is sok van és sokféle. Egyre kuszább és telítettebb köztereinket látva azonban egyre élesebben látszik: valami félrecsúszott, és hogy pontosan hol, azt egyre kevesebben tudják megmondani. Azt azonban tudom, hogy csak az érintettek bevonásával van ebből kivezető út.
Mi lehet a probléma gyökere? A szakvélemények nem segítik sok esetben a döntéshozókat, vagy a döntéshozók nem hallgatnak a szakemberekre? Vagy ennél is mélyebbre kellene ásni a feltáráshoz, megértéshez?
A köztereken látható művészi megbicsaklások a politika által feltett rossz kérdésekre (téma, helyszín, nem megfelelően kiválasztott alkotó) adott kevésbé jó/kvalitásos válaszok…? S mindeközben hol vannak a városlakók, miért nem szólnak, hogy mi tetszik nekik, és mi nem? Nincsenek meg erre a csatornáik? Kik állják el azokat? A nyilvánosság figyelmét is egy-egy új szobor esetében többnyire leköti a tartalom, az ideológiai fátyolon sokan a legtöbbször nem is néznek át; a hírérték elmúlik, a szobor marad.
A műértők meg mintha mostanában nagyon hallgatnának…vagy talán már szavuk sincs a „köztér eseményeihez”? Vagy az évek során „elhallgattatták” őket? Pedig feladatuk nekik is van, támaszkodni kell rájuk: ők mutatják meg ugyanis azokat a szempontokat, amelyekkel a köztéri szobrokhoz közelíteni érdemes; mi kell azok környezetének, a város, a tartalmi mondanivaló és az esztétikai minőség bonyolult összefüggéseinek megértéséhez? Igény lett arra, hogy látni tanítsanak bennünket, konkrét esetekben, konkrét példákkal, mindenkinek érthetően. A köztér közös ügyünk, érezze ezt innentől mindenki így.
Hogy mit kell tennie ma annak, akinek szívügye az esztétikai környezetszennyezés mérséklése/megszüntetése, azt nem a politikának kell megmondani. Én is egyelőre a kérdésekig (egy részükig) jutottam. Esterházy Péter jut eszembe: „[V]agy a szokásos: válaszokra fogunk kérdéseket kapni?”. Talán közös ügyünk érdekében első lépésnek ez is elég.
Nem titkolt célom, hogy ez a most kezdeményezett reflexiósorozat egy hamarosan a budapestiek elé tárt fővárosi köztéri szoborkoncepció egyik előkészítő állomása legyen. Ideje van egy ilyen koncepció elgondolásának, de nincs ideje a kapkodásnak.
Tegyünk most tehát inkább közösen egy szakmai sétát, és gondolkozzunk együtt közterekről, művészetről, múltról, jelenről és jövőről, közös felelősségünkről, városunkról, közös ügyeinkről!
A szerző humán területekért felelős főpolgármester-helyettes.
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.