Fent a magas sziklaszirten borsfák nőnek – ezüstös levelecskéik megrezzennek a lágy szélben.
Lent a tenger végtelen tükrében – feloldódik a fehér hab.
Tajtékok most – mint az én álmaim, melyeket befogad a nagy kékség. Vajon mi születik a sok kínból és fájdalomból? Ki formál benneteket, Álmok? Válaszoljatok! Kinek szolgáltok?
(A Leben? Oder Theater? harmadik felvonásából.)
A képregények, illetve a mozi világának képi jellegzetességeiből már a sokadik művészgeneráció merít. Kép és szöveg vagy kép és „hang” szimultán megjelenítésének egy lehetséges és közkedvelt módja pedig sokszor szintén a forgatókönyv vagy storyboard bizonyos elemeinek adaptálásával valósul meg a vizuális művészetek főleg narratív, ciklikus jellegű műfajaiban.
A jelenség korai példái közül idekívánkozhat a harmincas évek végén – negyvenes évek elején alkotó Charlotte Salomon (1917-1943) és kevéssé ismert életműve, ami ugyancsak képek és azok elengedhetetlen leírásainak szekvenciáiból épül fel.
Kép-regényként definiálható naplóbejegyzéseinek egymásba folyó dinamikáját, és az azokba belesűrített érzelmek kifejezésmódját azonban mégsem a forgatókönyvek vagy a képes storyboard-ok felépítése és hangulata inspirálta. Sokkal inkább egy tőlük távolabb eső világ, az opera és a zenés színház kompozíciós eszközei.
Charlotte Salomon saját, drámai élettörténetét megörökítő műve a Leben? Oder Theater? (Élet? Vagy színház?) a művész születésének 100. évfordulója alkalmából szinte folyamatosan látható az év során, így most – nem sokkal a Charlotte Salomon Alapítvány jóvoltából megvalósuló milánói kiállítás (Palazzo Reale) után, de a rövidesen nyíló amszterdami show (Zsidó Történeti Múzeum október 20-tól) előtt – megkíséreljük bemutatni az amúgy aprólékosan feldolgozott és sokszor kiállított, de sokak számára még ma is ismeretlen életrajzot.
A berlini zsidó családban felcseperedő és Auschwitzban meghalt Charlotte Salomon fiatalkorának – a faji törvények folyamatos szigorítása miatt félig már emigrációban leélt – huszonhat évéből sokat áldozott alkotásra. Ebből legtöbb a Leben? oder Theater? (Élet? Vagy színház?) címet viselő, egy képes daljáték (singspiel) egyedülálló formájában realizálódott életrajzi műre koncentrálódott. Korai halála miatt nagy, átfogó életműről nem beszélhetünk, miközben a 769 temperaképből álló „napló” (ebből 270 lap futott végig a milánói kiállítás tereiben) minden egyes lapja önálló, komplex műalkotás; darabjairól közel sem csak a nagy egészen belül lehetne beszélni.
Az önálló kép természetének alapvetően ellentmondó, de a színpadi és zenés singspielre annál inkább jellemző dinamikus folyamatosság nem pusztán a mű egészében, de az egyes képek felépítésén is megmutatkozik. A képek cselekményét tárgyilagos leírás ismerteti, a zenei aláfestést – ha van – áriák, dalok kezdősorának beékelése érzékelteti. A legfontosabb azonban a kép, melynek vizuális összetevői a képregény felépítéshez hasonlóan, de zenei melódiák légiességére emlékeztető módon folynak egymásba. Charlotte emlékezetének érzelmes mozaikkockáit a történelem és a családéval szorosan összefüggő személyes múlt pontosan datáltható eseményei fogják össze.
A Leben? oder Theater? monumentális visszaemlékezés, ha úgy tetszik, aprólékosan megrajzolt családregény, melyet családja tényleges széthullásakor, az összeomlás szélén álló Charlotte gyakorlatilag terápiás megfontolásból kezdett készíteni 1940-ben.
A három szakaszból – a történetibb prológus és epilógus közé beékelődő személyesebb fő részből – összeálló napló első részében Charlotte gyerek- és kamaszkora bontakozik ki szülei, az ápolónő Franziska Grunwald, és a sebész Albert Salomon egymásra találásától kezdődően. A bevezető rész talán legdrámaibb eseménye az anya öngyilkossága, melyet felnőttfejjel újra gondolva a gyermek halálhoz való naiv viszonyán keresztül festett meg. Franziska halála, majd a zsidók tevékenységét, személyes szabadságát korlátozó törvények megjelenése beárnyékolta az iskolai éveket, fényt csak Paula Lindberg operaénekesnő (akit a „könyv” lapjain Paulinka Bimbam személyesít meg), az édesapa új választottja hoz Charlotte életébe. A mostohaanya megjelenésével megsokszorozódnak a zenei utalások, az opera – egy római vakáció hatására a képzőművészetek felé elköteleződött Charlotte vizuális világának – az egyik legfontosabb útjelzőjévé válik.
A második rész a saját művészi hang megszólaltatása körüli kísérleteket járja körül a nagy szerelemmel összefüggésben. Az Akadémia diákja, mikor 1937-ben Paulinka repetitoraként színre lép a „filozófus”, Alfred Wolfsohn (alias Amadeus Daberlohn). Ő saját, tapasztalati meggyőződésétől vezérelve a személyes tudattalan analizálását és megismerését, s ennél fogva a művészi alkotóerő tökéletesítését különböző elementáris énekgyakorlatok gyakorlásával gondolta el. Charlotte passzív részvételével zajlott le tehát a huszadik század egyik legizgalmasabb, az analitikus pszichológia gyakorlatára emlékeztető zenei kísérlete, mely képeinek tanúsága szerint nagyobb hatással volt rá, mint az – amúgy a 30-as évek végére a német színtérről nagyjából teljesen elsöpört, nem hivatalos – avantgárd.
Filozófiáról és művészetről vitázva meghitt, intim viszony alakult ki Charlotte és Alfred között, aminek kibontakozását a család kivándorlása akadályozta meg. A beszélgetések impresszióit megörökítő vagy azok tartalmára félszavakkal és zenei címekkel utaló bejegyzések az álomok és a háborús események történéseinek valóságát gyúrják össze egyetlen, esszenciális képben.
Ekkor – az anyai nagyszülők dél-franciaországi otthonában – veszi kezdetét Charlotte életének és életrajzának utolsó fejezete. 1939-ben nagyanyja öngyilkosságot követ el, melynek következtében nagyapja felfedi előtte édesanyja, Franziska halálának valódi okát. Ezen a ponton kezdődik és gyakorlatilag itt is végződik a Leben? oder Theater? melynek lapjai a mű végstádiumában, 1942 nyarához közelítve, már valódi káoszt tükröznek. A folyamatos bujkálás kényszere miatt, deportálása majd meggyilkolása előtt csupán egy évvel, megbízható, kvázi rokoni kezekbe került a befejezettnek csak kérdőjelekkel tekinthető munka.
A háború végeztével Charlotte szülei, amszterdami otthonukban vették gondozásba a kéziratot, melyet 1971-ben Zsidó Történeti Múzeumnak adományoztak. Éppen ebben az intézményben zárul be 2017-ben a megemlékezések köre, és talán indul el egy másik, szélesebb, melytől a közel sem teljes recepció kiegészítését – további kiállításokal együtt – remélni lehet.
Az emigrációban született, fantasztikusan gazdag, de a mainstreammel ennél fogva minden kapcsolatot nélkülöző életmű még ma sem része a 20. század művészettörténetének.
A montázs-szerű képi (és zenei) dramaturgia, mely valójában az avantgárd szinte minden kísérleti elemét tartalmazza, az életút drámai vonalán keresztül rajzolja meg egy teljesen egyedi és új stílus körvonalait. Charlotte Salomon művén keresztül nem csak saját vizuális világa, de talán az avantgárd megítélése, recepciója is újragondolásra várhat.